Az élet legszebb éveit az egyetem ajándékozza. De mi történik akkor, ha képbe kerül az ördög és betemeti magát a szívedbe?
Daxton Blake maga az ördög. Aki csak ismeri, tudja, hogy bölcsebb döntés távolságot tartani tőle. Mert Daxton olyan, mint egy...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
Annak idején féltek tőlem. Nem azért, mert veszélyes voltam. Azért, mert engem senki nem ismert. nem tudták, hogy mire vagyok képes, hogy mi a háttér történetem. És ami az ember előtt van, de ismeretlen, attól mindig féltem. Itt a börtönben íratlan szabályok vannak. Szabályok és módszerek a túléléshez. Nem akartam elővenni és kihúzni magamból azt az énem, amire nem vagyok büszke. Nem akartam az az ember lenni, aki balhét csinál. De két választási lehetőségem volt: vagy a dolgok végére járok, vagy itt rohadok meg a sitten. És hiányzott Claire. Hiányzott az illata, a mosolya és a nevetése. Eddig belőle táplálkoztam. Most viszont elvették tőlem. És mindent elfogok követni annak érdekében, hogy újra visszamenjek hozzá. Egy mozdulattal húztam le magamról a felsőt és taszítottam a koszos padlóra. Dimitri látta rajtam, hogy van mitől félni, ezért oldalra csúszott a padon. - Engem ne keverj bele - sziszegve megcsóválta a fejét, viszont és megragadtam a vállát, a padról felhúztam, majd a legközelebbi rabnak löktem őt. Dimitri teste a rab ölébe zuhant, akinek ebéde az ölébe. Egy perc alatt óriási balhé keveredett. Az asztalnál ülők egymásnak estek. Dimitri védte magát, minden ütést és rúgást rutinosan kivédett. - Rohadj meg Daxton! - nem tudtam rá figyelni, hiszen a tömeg verekedés közben egy rab felém száguldott. Egy üres tálcát a kezembe vettem, majd egy óriási pofont adtam neki. A fickó teste oldalra zuhant, majd mögötte jött a következő ember. A célom az volt, hogy a felfordulást kihasználva, sarokba szorítom az embert, akitől még az őrök is félnek. Merész húzás volt, de én ilyen vagyok. Erőt vettem magamon, átcsúsztam a legközelebbi asztalon, átugrottam egy rab felett és kikerültem a tömeg bunyót. A vörös szirénák hangosan sípolni kezdtek, az őrök pedig egymás után szaladtak le a vas lépcsőn. Dimitri a terem másik oldalán volt, jól állta az ütéseket, ezért a fickó felé fordultam. Szinte lassított felvételben láttam, hogy öngyújtóval a kezében a cellák felé sétál. El kellett kapnom. Nem hagyhatom megszökni, beszélnem kellett vellett. Egy rabot sikeresen gyomorszájon rúgtam, egy következőt pedig az asztalokra löktem. A düh és a téboly felülkerekedett rajtam. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy kövessem a fickót, aki a cellák felé sétált. Ő nyugodt volt tudta, hogy követem. Minden úgy történt, ahogy a filmekben szokott. Jól elterveztt börtön verekedést kihasználva félre vonolunk, hogy megvitassuk, ami ránk tartozott. - Jó terv! - amint becsuktam magunk mögött a cella ajtaját, ő keresztbe font kezekkel megállt előttem. Egy kigyúrt, fekete férfi volt. Tetoválásai nem voltak kivehetőek, hiszen sötét bőrén szinte szertefoszlottak. - Te Daxton Blake vagy - fekete szemével alaposan végig mért engem, bár nem ijesztett meg: tudtam, hogy félnem kéne. - Mi szél hozott? - lassú mozdulattal foglalt helyet a padon, és figyelt rám. Éreztem, hogy ingyen nem jutok információkhoz, ezért kihúztam zsebemből a doboz cigit. Felé dobtam, ő elkapta.
- Alekszejev miért hozatta be a ketrecharcosokat? - a kérdésem pontos volt. Ezzel elárultam azt, hogy én magam is az vagyok. A kérdés már csak az, hogy hajlandó e nekem segíteni. Fekete férfi nem tünt segítőkésznek, igazából pont leszarta, hogy mit kérdeztem. Viszont az a fajta ember vagyok, akit könnyen ki lehet hozni a sodrából. Főleg úgy, hogy az illető következmények nélkül segít. - Örülnék ha együttműködő lennél - sziszegve közelebb léptem hozzá, majd végig néztem rajta. - Veszélyes embernek tűnsz. De én is az vagyok!
