|Háborgó Szerelem|

Hatvanhatodik

Azt hittem, hogy az élet elég pofont adott ahhoz, hogy észhez térjek és tanuljak a hibákból amit vétettem. Azt hittem, hogy a leckének amit nekem szánt, a végéhez értem. Az apám felbukkanása adott egy utolsó reménysugarat, egy apró löketett arra, hogy "fel a fejjel, ez a rossz időszak nem végleges". Mégis az apám felbukkanásával ért egy újabb pofon, amivel nem tudtam mit kezdeni. Egy olyan dolgot tudtam meg, amit nem lett volna szabad. Mert így, hogy tudom...számolni kezdtem. Osztottam és szoroztam. Azon agyaltam, hogy tehetném jóvá, amit ellene elkövettem. A bocsánatkérésen gondolkoztam, és jóvá akartam tenni a hibát, és kihúzni a fájdalmat, amit az apámnak okoztam. És az emberek többsége csak a végén kezd el gondolkozni azon, hogy hibáztak: hibáztak, mert nem töltöttek elég időt együtt, hibáztak mert elhanyagolták, vagy megbántották a másikat.

És az ember mikor tanul, és mikor érzi azt, hogy mindent helyre akar hozni? Akkor amikor a másiknak, már nincs sok hátra. Néztem pockot, néztem az apámat. Magába roskadva itta a kávét, de közben, belül szenvedett. Láttam rajta a szokatlan mozdulatokat, az elhagyott súlyt és kilókat, ami ellen küzdött. Láttam rajta, hogy bármit megtenne, hogy olyan legyen, mint azelőtt. Láttam rajta, hogy küzd valami ellen, ami részben emészteni kezdte. Már elkezdte, és csak isten tudja, hogy hol van vége. Szomorúan pillantottam rá. Ő nem nézett rám, de fél szemmel mindig figyelt. A hűvös időjárás ellenére a teraszon ültünk és a kertet fürkésztük. Talán kisfiúként ugyan itt ültem vele. Talán az ölében ültem, ő pedig a hóesést mutatta és a mikulásról mesélt. Most itt ülünk, és nézünk magunk elé. Különbséggel, mégis együtt és egyszerre. Én nem éreztem a bajt, csak akkor, amikor feltárta előttem. És van egy dolog amin meglepődtem: az igazság jobban fájt, mint bármi más.  - A kemoterápia teljesen lefáraszt és minden erőmet leszívja. Minden kezelés megkezdése előtt az ápolóm Sindy azt szokta mondani, hogy "kitartás, már nincs sok hátra" - pillantott a szemembe, majd félre tolta a csészét. - Egy éve hallgatom ezt. Javulnom kellene, de minden kezelés után csak szarabbul érzem magam - kezét összefonta maga előtt. - Megkérdeztem az orvost, hogy "figyeljen, legyünk őszinték egymással! Használ a kezelés, vagy sem?" - suttogta. - Az orvos felém nézett, majd szó szerint ezt mondta "mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, de a rák senkit nem kímél ". Aztán két nap múlva mondta meg, hogy négy évet számolt nekem. Használjam ki rendesen és céltudatosan - amikor felém pillantott, összetört bennem valami. Úgy éreztem, hogy elveszítem az apámat, aki még soha nem volt az apám. Úgy éreztem, hogy kicsúszik a kezeim közül úgy, hogy még ki sem mondhattam azt, hogy "apa". Szorult a mellkasom, izzadt a tenyerem. Az egy év történései sokkoltak, nem tudtam, hogy mit mondjak. Az apám...beteg.

- Én...nem is tudom, hogy mit mondjak - fürkésztem az arcát. - Nem tudtam róla.

- Mindent úgy csináltam, hogy ne tudj róla - az arcomat fürkészte, közben magam is meglepődtem azon, hogy könnybe lábadt a szemem. Most kezdtem felfogni a dolog súlyosságát. Kezemet ökölbe szorítottam, majd letöröltem a szemem sarkát. Négy év! Négy kibaszott év! De mire? Arra, hogy a kapcsolatunkat helyre hozzuk? Arra, hogy megtanuljon apa lenni, én pedig fiú? Nemhogy négy év, de egy élet sem lenne elég ahhoz, hogy megtanuljunk egy család lenni. Most mégis közelebb éreztem magamhoz, mint bármi máskor. - Nem akartalak elszomorítani. Elég, ha én szenvedek miatta - rekedtes hangon köhögött, majd zavartan tovább folytatta. - Úgy nézel rám, mint egy szomorú kiskutya! Ne csináld ezt, fiam - itta meg a maradék kávét.