Az élet legszebb éveit az egyetem ajándékozza. De mi történik akkor, ha képbe kerül az ördög és betemeti magát a szívedbe?
Daxton Blake maga az ördög. Aki csak ismeri, tudja, hogy bölcsebb döntés távolságot tartani tőle. Mert Daxton olyan, mint egy...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
A hétvégén engedték ki Daxton-t a kórházból és bízták ránk. Pocok-nak tervei voltak vele, inkább én voltam az, aki tanácstalanul állt a dolgok mögött. Aznap este amikor kiengedték, tudtam, hogy az edzőterembe nem mehet vissza, hiszen a rossz akarói ott keresnék őt legelőször. Természetesen ezt pocok is tudta, aki a kiengedése estéjén, és a zárójelentés után egy fekete terepjáróval várt ránk. Sötét volt, amikor Daxton derekát átkarolva lebicegtünk a lépcsőn, és lassan beültünk a bőrülésre. Pocok vigyorgott a kormány mögött ülve, hiszen ő szerinte aranyosak voltunk. Nos...Daxton nem tette hivatalossá, hogy egy párt alkotunk. Igazából úgy éreztem, hogy köztünk semmi nem változott. Az első csókunk óta ugyan olyan távolságtartó és pontosan annyira rideg is. Mégis a pillantásából letudtam szűrni, hogy sokat jelentek neki. Egyszerűen vagy nem mer, vagy nem szokott az érzéseiről beszélni. Ti is ismeritek Daxton Blake-t. Az a fajta férfi, aki a világ összes kincséért sem mutatja meg a gyenge pontját. De ez vonatkozik a szerelemre is? - Hova megyünk? - Daxton végig húzta magán a fekete kapucnis pulcsit, majd fájdalmas arccal pillantott le rám. - Először vigyük haza Claire-t. Egész héten vigyázott rám, szüksége van a pihenésre - természetesen ellenkeztem, hiszen ebben a sérült helyzetben nem akartam magára hagyni. Egész héten mellette voltam. Nem halok bele még két napba.
- Nem szeretnék haza menni! - szóltam pocok felé, aki továbbra is vigyorgott. - Menjünk oda, ahova szeretnéd - szóltam neki, hiszen tudtam, hogy tervei vannak Daxton-al. Az edzőterem felé tartó út végén lefordultunk egy idegen útszakaszra. Daxton csak a fejét csóválta, hiszen ő maga sem hitt a szemének, amikor leparkoltunk egy bordó és fehér, modern ablakokkal ellátott tömb ház előtt. A ház hatemeletes volt, áradt belőle a londi hangulat, a hagyomány és a letisztultság. Már sötét volt, de a szobákból áradó erős fények miatt láttuk a házat. - Megjöttünk? - előre hajoltam és pocok szemébe néztem, aki egyenesen az első emeleti ablak felé pillantott.
- Barátságos környék, rendes lakók! Mindent megfigyeltem amit kell. Fölötted egy néni, melletted pedig egy házaspár lakik! És tiéd az első emelet első szoba ajtó! Kellemes időtöltést és sikeres gyógyulást - Daxton tikkelni kezdett, amikor pocok egy kulcsot dobott kettőnk közé. Én vigyorogtam, hiszen a szívem mélyén tudtam, hogy nem fogja őt az utcán hagyni. Ti is úgy gondoljátok, hogy ez volt a helyes eljárás? Mert szerintem ennél segítőkészebb nem is lehetett volna. - Ó, jut eszembe! - kormányra támaszkodott, majd felénk fordult, és a kalapja alól így szólt: - Ne ijedj meg, de van egy személyes ajándékunk a számodra - fél szemmel felém pillantott, miközben mosolyogtam. Ti is kíváncsiak vagytok, hogy mi az, igaz? Nem kell sokat várni, és ti is megtudjátok! Daxton dühös pillantással ajándékozott meg, ezért tanácstalanul a vállára simítottam a kezem.
- Rendbe kell jönnöd - suttogtam a terepjáró hátsó ülésén ülve. - Pocok és én csak azért küzdünk, hogy rendesen felépülj. Ahogy pocok az edzőterem, úgy pocok lakása sem biztonságos - vontam fel a szemöldököm, majd a ház felé mutattam. - Ezért mostantól ez lesz a te otthonod, a menedéket és a hely, ahol új életet kezdhetsz! Mindenhez közel van! - tártam szét a kezem, de láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet.
