Hemmo •hemmings• ✔️

Tizenhét

Ashton és én ledöbbenve, kikerekedett szemekkel bámultul a szülőnk boldog arcát. Nem azt a lelkesedést produkáltuk, amit ő várt, ezért némi távolságtartással méregetettminket.

- Hogy mi? - kapcsolt Ash.

- Los Angelesbe - ismételte anya.

- Nem - suttogtam lassan csóválva a fejem.

- De - kezdte anya.

- Nincs de. Itt vannak a barátaink. Itt a sulink. Itt az életünk. Nem hagyhatjuk egy egyik pillanatról a másikra, csak azért, mert te hirtelen betoppansz, és teszel egy olyan kijelentést, amit meg sem beszélsz velünk. Ránk se bagóztál idáig. Ne most támadjon fel benned a szülői ösztön - hadarta Ash, felállt, és elviharzott. Anyu némán nézett rám, aztán tekintete döbbenten meredt Ashton üres helyére. Odamentem hozzá, és leültem mellé.

- Igaza van - kezdtem. - Ide építettük fel az életünk. Nem akarjuk elhagyni a barátainkat, szerelmeinket. Ne haragudj - mondtam halkan.

- Semmi baj - suttogta anyu, és átölelte a vállam.

- Ashton egy ideig levegőnek fog nézni téged. De pár napon belül megbékél - álltam fel. - Kérszvalamit enni?

- Mikor nőttél fel? - lábadt könnybe anyu szeme. - Mikor nőttél fel annyira, hogy felülmúlj? Mintha csak tegnap magyaráztam volna el az ötéves Lena-nak, miért zöld a fű.

- Miért zöld a fű? - néztem rá, mivel nem emlékeztem erre a jelenetre.

- Csak - vont vállat, mire mindketten elnevettük magunkat.

A telefonom megrezgett az asztalon, és felhangzott az sms-t jelző hang.

Ne gyere ki az erkélyre.

Felpattantam, és kirobogtam az erkélyemre. Áthajoltam a korláton, és lenéztem.

- Luke? Mit keresel itt? - ez ugyanis Calum szokása volt, nem Luke-é.

- Sss. Felmászok - mondta. Berohantam a szobámba, és belenéztem a tükörbe. Gyorsan kihúztam a hajgumit a frizurámból, és bedobtam a szekrényembe a fotelben pihenő óriási macit. Még szerencse, hogy nem vettem le a farmeromat, és a világoskék pulcsit, amit ma viseltem. Luke belépett az ajtón, majd becsukta, és nekitámasztotta a hátát. Mosoly terült el az arcán, ahogy végigvezette a tekintetét rajtam.

- Bocs hogy késtem.

- Nem is vártalak.

- Akkor időben érkeztem.

- Minek köszönhetem a látogatást?

- Eltévedtem - vigyorodott el még szélesebben. Elindult felém, és megállt közvetlenül felettem. A fejemet természetellenes pózba kellett emelnem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Kitörik a nyakam - mormoltam.

- Ó. Bocs - hátrébb húzódott, nekem pedig megroppant a nyakam, míg a fejem visszaérkezett eredeti pozitúrájába.

- Kié az a kocsi a felhajtón?

- Anyáé - feleltem.

- Nem Los Angelesben van? - kerekedett el a szeme.

- Mi is úgy tudtuk - sóhajtottam. - Hirtelen jelentmeg. Mire hazaértünk, már itt volt. És... - haraptam be a szám sarkát.

- És?

- Magával akar vinni minket Los Angelesbe.

- Mi? - nézett mélyen a szemembe.

- Nem megyünk. Legalábbis nem akarunk - mondtam, mire kifújta a levegőt, és leejtette a vállát. Közelebb lépett hozzám, és hosszan, gyengéden csókolt meg. Eközben az ágyam felé oldalaztunk, majd ledőltünk oda. Egy pillanatra elszakadtak ajkaink, és mindkettőnknek elakadt a lélegzete.

- Luke.

- Hm?

- Én még soha... - suttogtam, mire bólintott. - Lehetne hogy... Lassan? Tudod, meséltem - szegtem le a fejem.

- Lassan? - mosolygott kajánul. - Az a kedvenc tempóm - puszilt bele a fülembe, majd újra megcsókolt.

- Kérdezhetek valamit? - Luke mellkasán pihentettem a fejem, ő pedig az állát a fejem búbján tartotta.

- Persze - mormogta.

- Mi történt az apukáddal?

- Apa... Egy hosszú történet. Vagyis, ha jobban belegondolok.

- Elmeséled? - néztem fel rá a nyakkitörős módszeremmel.

- Imádtuk apát. Mindannyian odavoltunk érte, az egész családdal egyetemben. Maga volt a humor, a vidámság. Egyik nap átmentünk az egyik barátunkhoz. Hangosan énekeltünk a kocsiban, apa kedvenc együttesét, a Black Sabbath-ot üvöltettük. Mindig ilyen zenéket hallgatott - mosolyodott el. - Aztán a semmiből feltűnt egy kocsi. Még észbe sem kaptunk, már megtörtént. Apa azonnal meghalt. Minket kórházba szállítottak. Fél évig voltam kómában. Újra tanultam járni. Mindent újra kellett tanulnom, mindent előlről kellett kezdenem. Újra fel kellett építenem az életem. Egy év után jöttem ki a kórházból. Jack, Ben, és anya sokkal szerencsésebb volt. Nina a nagyszüleinknél volt, így ő kimaradt ebből az egészből. De apa halálát egyikünknek sem sikerült feldolgoznia. Anya inni kezdett, és pasizni. Nina nevelése is rám maradt, és a két tesómra - nézett maga elé.

- Sajnálom.

- Ne. Kérlek, ne sajnálj - puszilta meg az orrom. - Köszönöm.

- Mit?

- Hogy vagy nekem.