A Vonzás törvénye | ✓

harmadik fejezet

A tükörrel szemben ültem. Ujjaimmal körbekulcsoltam a térdeimet, államat rájuk döntve szemezgettem a saját tükörképemmel. Kócos fürtök, feldagadt, vörös szemek és talán az a minimális smink, amit még reggel magamra szenvedtem most már könnyeimmel karöltve csöngött az államon. 

Létezik olyan, hogy valakit a saját szülei annyira gyűlöljenek mint engem a sajátjaim? Apám még gyermekkoromban egyedül hagyott, anyámról pedig szót sem akartam ejteni. 

Bűntudatom volt a szavaim miatt, de ő mennyiszer vágta hozzám ezeket? És én folyton megbocsátottam neki, én nem akadhatok ki egyszer? A válasz egyértelműen nem volt. Akármit is tettek és tesznek velem, tisztelnem kellett őket, azért mert világra hoztak, bár egyre gyakrabban kívántam azt, hogy bárcsak ne születtem volna meg, lehet, tényleg mindenkinek jobb lenne.

Karcosan felnevettem, torkom kapart a sok ordítástól, fejem lüktetett. Szívesen bekaptam volna egy kis gyógyszert, de milliókért sem mentem volna ki a szobámból. Ez volt az egyetlen menedékem a világ szeme elől. Itt elbújhattam. Görcsösen szorítottam a szőnyeget, ujjaimmal az apró szőrszálak közé túrva merengtem el. Gyomromban fájdalmas bizsergés ütött otthont. Fölösleges. Imádtam ezt a szót, képes volt kifejezni az egész lényemet, mindenki ezt vágta a fejemhez és kezdett bennem is felépülni ez az eszme.

A szobám hűen tükrözte a hangulatomat, a barnára festett falak, most nem melegséget, hanem szánalmat árasztottak magukból, amit én szivacsként szívtam magamba. A bútorzatom hasonlóan sötét színekben pompázott, én is sötét voltam a lelkem mélyén. Egy rothadóban lévő lélek, akinek börtön az élete.

A lépcső felől hangos dörömbölés hallatszódott, a léptek zaja elhalt az ajtómnál. Lenyeltem a könnyeimet és hallgatózva tapadtam rá. Mély sóhajokat hallottam, apám volt az. Undorodva hátráltam el, mikor meghallottam reszkető, mély hangját. Megmerevedtem.

- Grace... - kezdett neki. Tudtam, hogy homlokával a falnak dőlt. Éreztem a közelségét. – Kérlek engedj be, beszélgetni szeretnék veled.

Sírástól elnehezülve nevettem fel, nem válaszoltam. Eddigi kásás hangja kissé megkeményedett, mintha az elmúlt idő alatt egy kissé kijózanodott.

- Grace... kérlek, muszáj kinyitnod ezt az istenverte ajtót!

Ökle hangosan csattant az ajtón keresztül. Összerezzentem, hátamat az ágyamnak vetettem és reszketve kulcsoltam ujjaimat a térdem köré. 

- Grace, akkor legalább válaszolj! Istenem, kérlek szépen...

Olyan megsemmisült hangja volt. Könyörgött azért, hogy hallgassam meg. Olyan érzésem volt, mintha hallanám a könnyeit, melyek lecsordulnak az arcán. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. Nyissak ajtót egy olyan embernek, aki szégyentelenül beállít 10 éve elteltével a volt családja házába, főleg részegen? 

Kétségbeesetten bámultam az ajtómra. Ujjai halkan végigcsusszantak a fehér ajtón. Még egy kis ideig álldogált, majd egy halk pakolj mellett elhagyta a környéket. 

A kezeim meg voltak kötözve, azt kellett tennem, amit mondtak. Bedobáltam az összes cuccomat, de egy bőrönd igencsak kevésnek bizonyult egy egész élet bepakolására. Az összes zacskómba beletömtem az adott dolgaimat, míg végül nem maradt más csak a barna falak és a tövükben álló bútorok. Kihalt volt, akárcsak én.

Utoljára belefészkeltem magamat az ágyamba és hagytam, hogy szemeim lecsukódjanak és egy olyan világba röppenjek át, ahol az élet nem a fájdalomról szólt, hanem a mérhetetlen boldogságról. 

Reggel arra keltem, hogy anyu visítozva kiabált.

Megdörzsöltem a szemeimet majd a csupasz falakra és az üres gardróbra pillantottam. A fehér függönyön át beszűrődött a nap lágy sugara, egészen örömittas hangulatba burkolva a szobámat. Ám a hirtelen jött nyugalom szilánkosra tört, mikor meghallottam apám dörmögő hangját. Nem értettem miről beszélt, és azt sem, hogy anya miért visítozott.