A Vonzás törvénye | ✓

tizenhetedik fejezet

Fel sem fogtam, hogy miről fecsegett ezek után. Szívem hatalmasat dobbant, majd elhalt. Ahogy csak én magam. Szomorú mosollyal az arcomon bámultam virágzó arcát, összevissza dumált mindenről, a kedvenc sorozatáról, a könyvekről melyek a napokba végzett ki és visszatérő témaként a fiúkat is felhozta, de kérdései süket fülekre találtak. Csendben meredtem magam elé, képtelen lettem volna megszólalni.

Én Grace Stencil? Egy visszahúzódó, egyszerű lány mit keresne egy ilyen hatalmas bulin? – és ahogy River mesélte ez egy privát parti lesz, ahol csak ismerősök lézengenek. Valami pénzes csávó kibérelt egy egész kis bárt. Én mit is csinálnék ott?

Senkit sem ismerek a városban, csupán ezt a kis bandát, akivel együtt lógok, Orlandóban élő többi fiatal kilétét számomra hatalmas köd fedi, tehát nem volt oktalan a félelmem.

River pedig észre sem vette, hogy nem figyelek. Ömlöttek belőle a szavak, mosolya folyamatosan ott üldögélt az arcán. Kezeivel hevesen gesztikulált, úgy tűnt menten leüti a mögötte elhelyezkedő virágot.

- Figyelsz te rám?

Arcával közelebb hajolt az enyémhez. Orromba bekúszott jellegzetes rózsás parfümjének az illata. Szépen ívelő szemöldökét felvonta, ajkait benyálazta és csípőre helyezett kézzel kissé elhátrált.

- Tessék? – ráztam meg a fejemet.

Halványan elmosolyodott és mellém telepedett. Apró tenyerei körbe fogták az enyémet, szemeimbe bámult.

- Valami baj van?

- Nincs semmi.

- Grace... - sóhajtotta. Elterült az ágyon, feje alá helyezte a kezeit és a plafon bámulásába kezdett. – Nem bízol bennem?

Kérdése meglepett. Csatlakozva hozzá én is szemlélet alá vetettem a plafont. Ujjaimat tördelve, vontatottan felnyögtem.

- Már hogyne bíznék benned? River a legjobb barátom vagy!

- Igen-igen tudom, de... - itt elhallgatott. -, rohadtul semmit sem meséltél Phoenixről, magát az Arizona szót sem ejthetjük ki a közeledben! Mi történt veled? Hmm? Hol van az anyukád? Meghalt?

Kérdéseit szemtelenül szegezte nekem.

- Miért költöztetek egyáltalán ide?

Gúnyosan felnevettem.  Hirtelen összezavarodtam. Érteni sem értettem a szavait, furcsa halandzsának számítottak, mesterkélt mosollyal az arcomon felálltam. Megigazítottam a ruháimat, majd egyszerűen kiléptem a szobájából. Éreztem, hogy azok a súlyok melyeket nem rég kezdtem leszedni a vállaimról  hirtelen visszakerültek oda. Képtelen voltam a múltamról beszélni. 

Eszembe jutottak az ott eltöltött évek, eszembe jutottak a sírással töltött délutánok, a hozzám vágott szavak, a húsomba mélyedő kemény bütykök. Anyám gyötrődő arca, mikor a kezeibe tartva apámról készült régi képüket siratta az életét. 

Nem akartam senkinek se beszélni erről, el akartam feledni. Nem foglalkozni az emlékekkel, tiszta lapokkal akartam kezdeni. 

River mérgesen ugrott elém. Ajkai remegtek, míg tekintetéből folytak a könnyek. Ökölbe szorított kezeit a teste mellé szorította. Zilált fürtök rebbentek a szemei elé. 

- Miért nem mondod el? – ordította könnyeivel küszködve. – Mindent megtettem annak érdekébe, hogy megbízz bennem, elmondtam a legféltettebb titkaimat, de te még csak egyetlen szóval sem bírsz megajándékozni! Segíteni akarok, nem érted?