A Vonzás törvénye | ✓

tizenharmadik fejezet

Lehajtott fejjel sétáltam az utcán. Körülöttem már pezsegni kezdett az élet. Az emberek a kocsikban száguldoztak, hangos szavak kavalkádja kavargott az utcákon. Elmosolyodtam. Olyan gyönyörű volt. Az élénk színek keveréke is pezsgett a lakosokkal együtt. Szédítően boldoggá tudtak tenni ezek az apróságok. 

Hamarosan feltűnt előttem a házunk, tökéletesre nyírt fű fogadott, apám valamikor lenyírhatta. A férfi gondolatára görcsbe rándult a gyomrom. Vissza akartam fordulni, egészen Arizonáig futni, elmenekülni az érzések elől, de nem tehettem meg. Saját magamnak ástam a vermemet és muszáj volt szembenéznem a következményekkel.

Megremegtek a végtagjaim, gyenge karokkal kopogtam be. Alig telt el pár másodperc és ajtó ki is vágódott.

Apa nyitott ajtót. Arca nyúzott volt, hatalmas fekete karikák táncolták körbe fáradtbarna szemeit, úgy nézett ki mint egy férfi aki már évek óta egy percet sem aludt. Ujjait a zsebében voltak, míg kócos tincse az arcába hullottak. Mélyet sóhajtottam, próbáltam magamban tartani az érzelmeket, melyek egymást ütlegelve próbáltak kimászni belőlem. Fájt így látnom őt. Talán arra számítottam, hogy hangos üvöltéssel fogad majd, de ehelyett megrázta a fejét és egy keserű mosoly kíséretében végigsimított a hajamon. Megcsodált és észre vettem azokat az apró könnyeket melyek lassan felszántották arcának forró mezejét. 

Kemény tenyere megállt az arcomnál, ajkai reszketni kezdtek és a markában tartotta a két tenyeremet. Mintha még akkor se hitte volna el, hogy ott álok előtte. Könnyei nyelve szorította az ujjaimat és végül esetlenül megölelt. Éreztem egy forrongó cseppet a vállamra csöppenni. Halkan elmormolt valamit és eleresztett. Mégis volt bennem valami ami azt akarta, hogy öleljen tovább. Édes érzések öleltek körbe, megmelengették a belsőmet és halkan ringattak magukkal. Végre megéreztem, milyen érzés az, ha a szüleid szeretnek. 

 - Sajnálom azt, amit tettem - súgta halkan, úgy tűnt hogy meg sem hallottam igazából. Elmerengtem azon, hogy talán a szél csente el előlem azokat gyenge szavakat. - Sajnálom, hogy ott van nekem Miranda - lenézett a földre és összefűzte maga előtt a karjait. Még halkabban kezdett el beszélni. -, a kedvedért... elhagyom! Csak ne hagyj el többször!

Megráztam a fejemet. Istentelenül jól estek a szavai, de képtelen voltam arra, hogy elszakítsam őt a nőtől, akit szeretett. Mindennél jobban szeretett. Meglehet, hogy a gyermeke voltam és talán pont ez vezérelt arra, hogy ne tegyem tönkre az életét. Mindkettőnknek nehéz élete volt, nem engedhettem meg, hogy miattam ne lehessen igazán boldog. 

 - Azt hiszed tényleg megkérnélek arra, hogy hagyd el azt a nőt, akit szeretsz? - Elmorzsoltam egy könnycseppet, majd felpillantottam rá. - Hibáztam én is, tudom. Csak annyit kérek, hagy ne kelljen beszélnem vele! Hagy előzzem meg a problémákat!

Apa még mindig a földet nézte, de azért bólintott. 

És akkor végre beléphettem az otthonomba.  Tonnás súlyok gördültek le rólam, úgy éreztem megkönnyebbültem, már csak egy dolog izgatott. Howl miért volt ilyen velem?

De ez egy megválaszolatlan kérdés maradt.

Ahogy teltek az órák én töretlenül gubbasztottam a legújabb könyvem felett, kötelességemnek tartottam felfedezni a könyvtárat és erre legszívesebben felhívtam volna Rivert vagy Roxyt társaságnak, de hűen ragaszkodtam a tervemhez, miszerint nem bolygatom fel a nyugodt életüket.

A betűk szavakká, mondatokká, majd szöveggé váltak. Képek váltották fel őket, az agyam maga gyártotta a különböző jeleneteket. A lapok pedig csak tűntek el egymás után, újabb könyvet hagytam magam mögött. Mivel szörnyen kíváncsi voltam a folytatásra azonnal a könyvtárba kívánkoztam menni. Tehát felkaptam a cuccaimat és a bringámhoz vágtatva ledaráltam egy sziát apunak, aki a mai napon szabadnapos volt. Apu, sosem fogom megszokni.