A Vonzás törvénye | ✓

huszonkilencedik fejezet

G R A C E

Apa lent várt, Mrs. Rowland karba tett kézzel dőlt a pultnak, miközben szemeit le sem hámozta róla, látszott, hogy apámat feszélyezi a helyzet. Attól eltekintve, hogy kora ellenére fess arca volt, nem gondoltam volna, hogy a nő ennyire meg fogja bámulni. Előző szavai pedig még mindig bennem csengtek. Valahonnan ismerniük kellett egymást, szavai fájdalmat hordoztak, szóval eléggé közeli „barátok" lehettek. Felmerült bennem, hogy talán háló pajtások voltak, ám Mrs. Rowlandból bármit kinéztem volna, de azt nem.

Apa megkönnyebbülten sóhajtott fel, rá se bírtam nézni. Eltitkolt előlem egy ilyen hatalmas dolgot. Dühös voltam rá! Utáltam a tudatot, hogy amíg én nagyjából boldogan éltem az életemet, ő már réges rég halott volt. Mennyi ideje lett öngyilkos? Hónapok óta, vagy talán csak hetek? Hányingerem lett a gondolattól.

River tétován kapott a csuklóm után, ajkai kissé megremegtek. Jó szorosan az ölelésébe vont, fogalma sem volt arról, hogy mitől buktam ki ennyire, de jó baráthoz híven nem kérdezősködött. Viszonoztam szoros ölelését, jól esett a karjaiban lenni. Féltem, hogy talán soha többé nem látom őt, ám szemeim a percek elteltével egy egészen más személyre vándoroltak, egy olyan fiúra, akire még gondolnom sem szabadott volna.

Apró pusziját még mindig éreztem az ajkaimon, furcsán bizsergett tőle a gyomrom. Túl késő volt már letagadni az érzelmeket, túl késő ahhoz, hogy változtatni akarjak bármin is. Kegyetlenül kedveltem őt, és talán egy kicsit jobban is a kelleténél. Nem akartam ezt az érzést, elfelejteni, elásni a kertbe, bármit csak ne kelljen fájdalmat éreznem a mellkasomban, mikor Roxyval van, vagy egyéb marhaságokat vág a fejemhez. Immunissá akartam válni, de nem ment. Behálózott, mint egy éhes keresztes pók, aki ráveti magát a vergődő méhecskére, a szerepek szerintem tökéletesen kirajzolódnak.

Fel sem tűnt, hogy heves pillantásomat viszonozza. Érthetetlen volt számomra az, hogy mi ütött belé, flörtölt velem, szépnek nevezett, mondhatni meg is csókolt. Ő is érzi szívem gyors iramait, vagy csak kiéli rajtam a vágyait? De nem ilyennek ismertem meg őt, valamiért más volt, mint a többi. Talán a tisztelete miatt, persze ez alól engem kihagyott, de látni azt, hogy miképp bánik a szeretteivel szívmelengető volt, egyetlen rossz szót sem vágott húgához, sem barátaihoz. Nagy volt a szíve, amiben sajnos én nem kaptam helyet.

Mélyet szívva a levegőből eleresztettem barátnőmet és egy mosolyt varázsolva magamra elköszöntem a családtól, Mrs. Rowland ránk se hederített, megfordulva elveszett a mosogatni valók között, utolsó, amit láttam az arcából, az egy tétova könnycsepp volt. Múltjuk volt, és nekem ki kellett derítenem azt.

Amint kiértünk a házból megcsapott a forró nyári levegő, bőröm felhevült, ismerős forróság csapott otthont bennem. Lenyeltem a torkomban burjánzó emlékeket és szótlanul beszálltam az autóba. Apa feszélyezetten ücsörgött az ülésen, hajába túrt majd néha rám pillantgatott a visszapillantó tükörből, sötét szemeinek súlyát végig magamon éreztem. Hallottam, ahogy körmeivel a kormányon dobol, lábai kissé reszkettek. Ajkait szólásra nyitotta, ám percek elteltével be is zárta.

Homlokomat az ablaküvegnek támasztottam. A nap mély sugarai elérték a földet, a fűszálakat, a betont és nevetve sétáló embereket csiklandozta. Boldogság uralkodott a világon, egyedül a mi autónkra nem eresztett derítő sugaraiból. Engem kihagyott. Mókásnak gondoltam a gondolataimat.

Hajamat fülem mögé tűrve bámultam a szórakozó családokat és a kacagó fiatalokat. Egykor én is ilyen voltam, egy zöldfülű óvodás, aki boldogan szaladgált a füvön, a fájdalom szót nem ismerve. Egy baráttal, több baráttal az oldala mellett, de a boldogság nem tarthat örökké, ahogy mondani szokás, egyszer mindennek vége szakad. Ez történt az életemmel is. Felfordult minden, nem értettem semmit, hisz mit is értene egy alig 10 éves lány a családi problémákról és a barátnőjének a betegségéből? Pontosan, semmit.