A Vonzás törvénye | ✓

tizenhatodik fejezet

Futottam. Futottam az elől az érzés elől, ami a saját otthonomban támadott le. 

Hajamba kapott a szél. Vasmarokkal szorította a fürtöket, míg ujjaival szemtelenül markolt a testembe. Cirógatta ezt a bűnös testet. Üvöltött a zene, talán már károsan hangos volt, de nem tehettem mást. Azt akartam, hogy csak a ritmus visszhangozzon az elmémben, hogy ne legyenek bűnös gondoltaim, hogy egyszer se gondolhassak arra a fiúra, akinek szőke fürtjei képesek voltak az őrületbe rángatni. 

Ahogy az utolsó mondat eljutott a tudatomig hisztérikus nevetés tört elő belőlem.

And tonight I'm alive, ain't a dollar sign, Guaranteed, I can blow your mind.

Traktálta a fülembe az énekesnő, hajamba túrva lélegeztem mélyeket, nem veszíthetem el a türelmemet!

Még hangosabbra tekertem a hangerőt és tovább szedegettem a lábaimat, a zene ritmusa a vérembe ivódott, dühös mámorban úszkálva futottam el a végzetem elől. Mindig ezt tettem, menekültem. Minden baj elől elfutottam, megbújtam az asztal mögött és naivan ittam anyám szavait. Nem szálltam szembe vele. De ez gyávaság lenne? Gyávaság tisztelni a szüleidet még akkor is, ha nem érdemlik meg? Gyenge lennék én emiatt?

If you don't like the way I talk, then why am I on your mind?

Az újabb szövegrészlet megint elfeledtette velem az előző gondolataimat, szemeim előtt egy sötét tekintet lebegett. Gúnyosan felnevetve futottam tovább. Valamiért azt éreztem, hogy a zene feltüzel. Eddig csendben folydogáló vérem felduzzadt, haragos folyóként szántotta fel ereimet. Buzgón vigyorogtam.

Az emberek bolondnak hittek, szemük kérdőn siklott az arcomra, de fittyet hányva rájuk, tovább mentem. A pálmafák árnyéka alatt a forróság már nem volt annyira elviselhetetlen, hatalmasakat kortyoltam a vízből, mely hűvös nektárként csordogált le a torkomon.

Épp haladtam volna tovább, mikor egy ismerős Kawasaki motor fékezett le mellettem. Nem foglalkozva vele újra a fülembe helyeztem az apró pöcköket és elindultam, hűen követett. Lépteimet megsokszoroztam, hallottam távolról, hogy a motor kissé erőteljesebben berreg. Vigyoromat nem tudtam lenyelni, a dal folyamatosan öntötte belém az energiát. Pezsegtem.

Hirtelen két kar fonódott a derekam köré, szívem gyengéden megvonaglott. Csupasz bőröm felforrósodott ujjai nyomán, kábaságom nyomait elhamvasztva szakadtam el tőle. Sötét szemeivel rám ragadt. Elvigyorodott.

- Szia!

- Nem kéne Lewist pátyolgatnod? Hisz a legjobb barátod, nem? És éppen nem a legjobb ideét éli, részeg... Howl szerintem most menj el hozzá oké... és kopj le, meg menj innen és hagyj békén... hé ne közeledj!

Figyelembe se véve a szavaimat, csuklóim után kapott, apró pehelynek éreztem magamat vaskos karjai között.

- Mit csinálsz?

- Magammal viszlek.

- Mégis hova?

Egy vöröses tincset odébb tűrt az arcomból. Kissé közelebb hajolt, homlokáról lesodródó tincsei csiklandozták az arcomat, túl közel volt hozzám. Mélyen a szemeimbe veszett. Ujjaimat felvezettem a mellkasán, nyomuk mögött megfeszültek az izmok. Mosolyomat lenyelve taszítottam el magamtól, amire a válasza egy csalódott morgás volt. Nem feledkeztem meg barátnőmről, bemutattam neki és tovább szedegettem a lábaimat.

- Nem nekem kellesz – szólalt meg újból. Eltekintettem sérült szívemről.

- Na ne mond!