A Vonzás törvénye | ✓

kilencedik fejezet

A nap további részében azon agyaltam, hogy mégis mikorra kell elkészülnöm és azon, hogy mégis hova fogok menni. A kanapénkon fetrengtem miközben szemeimmel legújabb könyvem sorait olvastam. Minden olyan nyugodt volt és megszokott, mikor a bejárati ajtó kiátrult és apám jelent meg az ajtóban. Viszont nem volt egyedül. Mögötte egy magas modell alkatú, fiatal nő tipegett. Hosszú szőke fürtjei a lapockáit verdeste, gyönyörű arca volt. Nem lehetett több harmincnál. 

Fehér ingjét bordó nadrágjába tűrte, lábán egy elegáns magassarkú feszült. Tátott szájjal bámultam őt, miközben lopva apa ajkára helyezte a sajátját. A barátnője, azaz az én jövőbeli mostohám.

Anyura gondoltam, arra a nőre, aki a maga negyven valahány életévével úgy nézett ki, mint egy hetven éves öregasszony, senki sem vetett rá szemet. Ő egyedül maradt mindörökre, míg apu a felnőtt sármjával sosem marad egymaga. Tökéletesen passzoltak a nővel.

Megráztam a fejemet, próbáltam csendesen elslisszolni, de a nő kedves hangja megállított. Bármennyire nem szolgált rá arra, hogy ne szeressem, mégsem bírtam kedvelni, a gyűlölet lángjai nyaldostak. Tudtam, hogy szörnyű dolog elítélni bárkit is úgy, hogy nem is ismered az illetőt, de anya akaratlanul szökött az elmémbe, egyszer ő volt az a nő, aki ilyen csókokat váltott apuval. Akkor még boldog volt.

Lehajtottam a fejemet, az ajkamba harapva nyeltem le undorodó szavaimat. Nem lehetek apám terhére, befogadott ez az ő élete, nem az enyém.

A nő egyre közelebb jött, mikor selymes ujjait a vállamra simította, kiszakadt belőlem minden.

- Ne érjen hozzám!

Arca megrándult, azonnal elkapta a kezét és halk sajnálkozásba kezdett. Kedves és gyönyörű volt, de lehetetlennek tartottam azt, hogy valaha is megkedveljem őt.

- Grace, kérlek... - csörtetett be a szobába apám. Lesütött szemekkel baktattam a hálóba, hallottam ahogy a nő mindent magára vállalt, túl jó volt hozzám.

Az ágyamra dőltem. A kezemben szorongatott könyvet az éjjeliszekrényemre helyeztem és arcomat a párnába fúrva utat engedtem a szemeimet csípő könnyeknek. Eszembe jutott anya. Az a nő, aki tényleg nem érdemelte meg mindazt, ami vele történt. Talán tehetett ő róla, hogy apa talált magának anno egy fiatalabb és csinosabb nőt, akivel eljátszadozhatott? Nem. Apa lépett félre és ő is jött ki győztesen a helyzetből. Anyát tönkretette a szomorúság, a megalázottság. Ő már sosem lehetett a régi. 

Nekem mégis hiányzott, nem a mostani önmaga hanem a régi. Aki kedves volt hozzám, aki szeretett. Aki egy apró csókot nyomott a homlokomra, ha dörgött az ég. Az igazi anyukám hiányzott. 

És én magára hagytam azt a nőt, akinek szüksége volt rám. Jót tettem akkor, mikor elhagytam? A szavaim hatalmas sebet ejtettek rajta? Szeretett ő még egyáltalán vagy csak egy lány voltam számára, akinek parancsolgathatott? Ragaszkodtam hozzá, mikor meg sem érdemelte azt.

Ajtóm halk nyikorgás mellett tárult fel. Apám fáradt arcán egy fájdalmas grimasz suhant át, óvatosan közeledett felém, majd az ágy végében foglalt helyet. Halk sóhajait hallgatva meredtem egy pontra, képtelen lettem volna ránézni.

Arcomat elrejtettem a világ elől, a lassan bekúszó utolsó fénysugarak szétszóródtak rajtam, felmelegítettek. Egy halvány leplet borított rám az élet, mellyel vigasztalni próbált. Sikerült neki.

Szívem heves vonaglása abbamaradt, szuszogva emeltem szemeimet az apámra. Tenyereibe temette az arcát, kócos tincsei összevissza kókadoztak, fényesen aranylottak a fényben. Testére ráfeszült kék ingje, lábait egy élére vasalt fekete kosztüm nadrág fedte, elegáns volt.