A Vonzás törvénye | ✓

harminckettedik fejezet

Abban reménykedtem, hogy megcsókol vagy valami, de végül én tettem tönkre a pillanatot, mivel eszembe jutott egy fájdalmas mondata – egészen sok volt belőlük, de azok közül egy még mindig emésztett. Mégpedig az, hogy én bolygattam fel az életüket, még emlékszem mikor vágta ezt a fejemhez, pár hónappal ezelőtt, mikor összevesztem Riverrel. Ő jött és leoltott, jobb szó lenne rá, hogy a földbe döngölt. Utáltam akkor, igazából elég sokszor utáltam őt, de valami mindig felül kerekedett ezen. Most mégsem tudtam egyszerűen elfelejteni mindezt, azt akartam, hogy azt mondja: akar szeretni engem, hogy nem én csesztem el az életüket. De nem mondta ki.

Megfordultam és szó nélkül tologattam el a bringámat, a nap még verőfényesen sütkérezett a vastag felhők mögül, de nekem kedvem lett volna már most ágyba bújni és elveszni a gondolatok széles mezején. Nem sokára amúgy is elmegyünk innen apuval, lesz egy hetem vagy ki tudja mennyi időm arra, hogy kiszellőztessem a fejemet, hogy átgondoljam az életemet és kezdjek valamit magammal. Nem vártam az utat, de tudtam, hogy jót fog tenni.

Leraktam a bicajomat a kapu mellé, az udvar a szokott rendezettségében fogadott, a fű tökéletesre volt nyírva, a bokrok formára metszve, minden pompásan mutatott, de ez is olyan volt, mint egy könyv, aminek csak a borítója szép, de betűk nem nagyon állnak össze valami egésszé. Ezt éreztem a házammal kapcsolatban. Kulcsaimat előbogoztam és a zárral bajlódva nekimentem az ajtómnak, de az nem akart kinyílni, apa csak holnap jön haza, mivel szeretne értelmesen elköszönni a barátnőjétől, akit a napokban igencsak elhanyagolt. Hagytam őt, és igazából örültem annak, hogy legalább egy kis ideig egyedül lehetek. Idegbajosan ráncigáltam a kulcsokat, de az ajtó csak nem akart kinyílni, végül hisztisen a földhöz vágtam őket és fejemet az ajtónak vetve felnéztem az égre, amit láttatni engedtek a hatalmas koronájú fák. Sisteregve táncoltak a leveleik, a szél mókásan játszadozott a hajlékony ágakkal.

Mosolyom valamiért megjelent az arcomon. Már kezdtem azt hinni, hogy teljesen begolyóztam, mikor a napot végül is behálózták a vastag esőfelhők, átkozódva sprinteltem a fa tövébe, mivel itt Orlandóban eléggé kiszámíthatatlan volt az időjárás. És végszóra hatalmas cseppekben el is kezdődött egy zivatar. Az utcánkon éppen átkelő fiatalok vagy felnőttek nevetve kaptak valamit a fejük fölé és futva tették meg az utukat egy fa tövéig, vagy egy eresz aljáig, voltak olyanok is akik egyenesen haza rohantak.

Jó érzés volt újból elázni, imádtam azt, ahogyan a hűs cseppek végi botladoznak a testemen. A fák leveleinek csapódva apró szemekké törtek a cseppek, hangjuk monotonsága megnyugtatott.

Rosszul éreztem magamat a Roxyval való beszélgetés, vagy éppen veszekedés után, de nem tehettem mást. Az elejétől fogva tudtam, hogy ez lesz a vége annak, ha engedek a vágyaimnak és én engedtem nekik. Megértem a lányt, hisz ki tenne másképp, mikor kiderül, hogy a barátnője és a pasija összeszűrték a levet? Nem tudtam bűntudatomat semmivel sem enyhíteni, még avval, sem hogy egyszer sem csináltunk semmit. És az az apró puszi a szád sarkába? – kántálta egy gúnyos hang.

Lehajtottam a fejemet, igaza volt. Többször is rossz helyzetbe kerültünk, például a szoros ölelések és a titkos vágyak. Mind-mind egy rossz pont nekünk. Szörnyű barát vagyok. Reménykedtem abban, hogy Roxy egy nap megbocsát nekem és újból lehetünk barátok. Mint régen.

Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna nem felfigyelni egy ismerős motor morajlására. Az eső még inkább rákezdett és a felhajtónkon pedig egy ismerős méregzöld motor parkolt le, fölötte az én mérgemmel. Howl lazán beletúrt a hajába ezzel magára vonva a szomszéd erkélyen ücsörgő lány figyelmét, szőke haját csavargatva pislogott nagyokat.

Igen Howl már csak ilyen reakciókat váltott ki, úgy általánosságban. Az ajtóhoz lépett, ekkor kissé megingott, ajkaiba harapott, kihúzta magát majd kezeit felemelte és bekopogott, de senki sem nyitott neki ajtót. Apró mosolyra görbültek az ajkaim, újból próbálkozott, de ezúttal sem nyitottak neki ajtót. A fiú kétségbeesve ugrotta át a kerítést és az ablakokhoz lépve ott is bepróbálkozott, egymás után kapta a néma csendet. Türelmét elveszítve döntötte homlokát a falnak, ekkor döntöttem úgy, hogy feladom a kínzását. Halkan megszólaltam.