Bucky állandó orvosi kísérője Dorothy, aki a helyes működésére felügyel, hogy a katona pontosan végezhesse munkáját. Mindketten az 1900 évekből maradtak vissza.
Dorothynak viszont különleges képessége van: egyedül ő tud érzelmileg hatni a rideg Buc...
Steve mondta, maradjon. Hogy ő már nem kellett hozzá, várhatott itthon rájuk. És Dorothy megfogadta szavait, várt, egészen holnapig. Aggódott...
Híreket akart közölni Buckyval, miket elhalasztott ebben a két évben, s nehéz lenne neki feldolgoznia őket. Vajon mennyit bír most a lelke?
Gondolkozott, vajon majd a félelem keríti e hatalmába, mikor nem az ő arcát látja meg ébredéskor? Vagy azt is törölték belőle, nem kell számára ez a lépés?
Percenként számolta az időt... Egy jó ideje már elindulhattak a reptérről, feléje tartanak. Egyre, és egyre közelebb, ő pedig csak rossz hírekkel köszöntheti majd.
Kopogtattak, s Steve rögtön be is dugta fejét a lakásba, tekintetével a vörös hajkoronát kereste. Mikor megtalálta, így szólt:
- Azt kérdezi, feljöhet e. Úgy gondolja, dühös lehetsz rá...
A lány rázta a fejét.
- Nem vagyok dühös, feljöhet.
Új várakoztató másodpercek, mígnem a lépcsőházban dobogás nem hallatszott, és az ajtón belépett ő...
Nem lett öregebb, haja az arcát ugyanúgy keretbe foglalta, csak a szemei változtak. Tisztábbak lettek, nyitottabbak a világra.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Dorothy csak ott állt a szoba közepén, nem tudta mit mondhatna, arca komor. Ezt Bucky is észrevette, mosolya lehervadt ajkairól, majd átszelve a köztük lévő távolságot megölelte kedvesét, kinek válla megrázkódott, zokogni kezdett.
- Itt vagyok, már itt vagyok...
A férfi hangja ugyanaz, megnyugtató, bársonyos, de nem sokat ért vele. Lehajolt csókért éhezve, kívánsága azonnal teljesült.
Dorothy megnyugodott, csak a következő kérdéstől félt.
- Hol van James? Látni akarom.
Bucky amint megszólalt, bár visszaszívta volna. Látta, baj van, mély sebet szakított fel.
- Hát Steve nem mondta?
A férfit átjárta a félelem, teste remegni kezdett. Legnagyobb rémálmai közül villantak fel képek szemei előtt.
- Mondd, hogy nem... Mondd! Én fogom megbosszulni! Én! - Kiabálta, igyekezett dühösnek mutatkozni, de hangjából kicsendült a fájdalom.
- Bucky, meg sem született! Sosem látta meg a napvilágot!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Dorothy nem bírta, újra ott a kórházban érezte magát, a földre rogyott, fullasztotta saját zokogása, mardosó könnyei. Bucky mellé térdelt, vígasztalóan ölelt, közben valahol magát is nyugtatni akarta, bírni akarta kettejük veszteségét.
Az éjszakában egymás ölében sírták álomba magukat...
