Váratlan Szerelem ~Befejezett~

14. Rész

- A megbízom csak ennyit mondott - válaszolgat ridegen az idegen.
- Nem értem én ezt az egészet! - csattanok fel. - Menj innen, most, rögtön!
- Addig nem, amíg a megbízóm...
- Nem érdekel a megbízója - szakítom félbe idegesen. - Mondja meg annak az állítólagos megbízójának, hogy semmi keresni valója nincs az életem körül.
- Nyugodj le, Adél - nyugtat Dia. - Ez árthat a babának.
- Babának? - vonja fel szemöldőkét Ákos. - Dzsudzsák teherbe ejtett? - nevet fel hitetlenül. - Megáll az eszem.
- Hmm - hümmög a hústorony. - Tehát babát vár - majd beül a kocsijába, és elhajt.
- Remek - morgok, és becsattogok a házba, a többiek jönnek utánam. - Kösz, Dia...
- Bocsánat - húzza el a száját, majd Ákosra néz. - Bánom hogy magammal hoztalak...
- Másképp nem tudom meg, hogy Adélt felcsinálták - sziszeg Ákos.
- Hogy mondod? - megy fel bennem mégjobban a pumpa.
- Hónapokat könyörögtem neked a gyerekért, de te állandó jelleggel semmibe vettél... Most meg itt ez a focista, akinek persze azonnal megszülöd a gyerekét...
- Úgy gondolom, hogy neked ehhez semmi közöd sincs. Mi sem így terveztük, de megtörtént.
- Persze - jegyzi meg flegmán, majd becsapja maga után az ajtót.

Kívűl rezzenéstelen arccal, belül tombolva terülök el a kanapémon, s hunyom le szemem. Túl sok volt ez így egyszerre...Meg kell nyugodnom, mert ahogy Dia mondta, az idegesség nem tesz jót a babának. De per pillanat a megnyugvás tűnik a legnehezebb feladatnak.
- Mit gondolsz erről a testvér sztoriról? - töri meg a csendet Dia.
- Nem tudom mit gondoljak - válaszolok. - Nekem sosem volt testvérem, egykeként nőttem fel. A szüleim sem beszéltek ilyesmiről...
- Nem akarták hogy tudj róla - feltételezi Dia.
- Nem hinném. Nincsenek titkaink egymás előtt.
- Én a helyedben azért rákérdeznék... - tanácsolja Dia. - Néha azok rejtik el a legnagyobb titokat előlünk, akikben vakon megbízunk.
- Mióta vagy te ilyen bölcs? - görbül felfelé a szám sarka.
- Legbelül egy Buddha vagyok - húzza ki magát büszkén Dia.
- Jól van Buddha - tápászkodok fel. - Vágjunk bele. De előszőr menjünk el mekizni. A hasam kívánja a sajtburgert...
- Rám is rám férne egy két sajtburesz - idézi Kenderesi Tamást Dia.

Miután a mekiben megtömtük magunkat, a szüleimhez indultunk. Ha képesek voltak előlem elhallgatni egy ilyen dolgot, nagyot fogok majd csalódni bennük. A mi családunkban nem volt helye titkoknak. És én pont ezt szerettem a legjobban. A szülőiházhoz érkezvén, a hasam görcsbe rándult. Dia bátorító szándékkal mosolyog rám, de semmi haszna sincs. A bejárón álló autó adja tudtunkra, hogy itthon vannak. Apa a kanapénkon heverészett, ahol pár évvel ezelőtt még együtt heverésztünk. Érkezésünkre felénk kapja fejét, és egy széles mosollyal az arcán magához ölel elsőként engem, majd Diát.
- Anya? - nézek körbe.
- Elintéznivalója van, de azt mondta hamarosan itt lesz. Addig kértek valamit?
- Csak őszinteséget - vágom rá.
- Hogy érted ezt? - lepődik meg apa.
- Fontos dologról kéne beszélnem veletek. Ezért kérem azt, hogy legyetek majd őszinték velem.
- Mi mindig azok vagyunk, kincsem.
- Azt még meglátjuk - huppanok le a fotelre.
A falakon az általam készített rajzok is helyet kaptak, s ez mosolygásra késztetett. Imádtam ebben a házban élni. Sok jó emlék köt ide. Emlékszem, szóba került a költözés gondolata, akkor lehettem olyan 7 éves. A barátaimmal, és a szüleikkel amolyan peticíót írattam alá, miszerint, nekünk itt van a helyünk. Végül abból a költözésből semmi sem lett. Nem kellett sokat várni anyára, mindössze egy 10 percet. Ledobja a bevásárló szatyrokat a konyhába, majd leül velem szembe.
- Miről lenne szó? - érdeklődik anya. - Ne mond, hogy az unokánkkal történt valami...
- Nem, dehogy - nyugtatom meg anyát.
- Akkor? - faggat apa.
- Jöttem haza az ultrahangról, és egy ismeretlent láttam parkolni a házam előtt, aki folyton engem vizslatott. Azt mondta, hogy a testvérem küldte ide. De nekem nincs testvérem. Ugye? - foglalom össze röviden. - Mondjátok meg őszintén. Van egy eltitkolt testvérem?
Csend telepedett ránk. Vártam a válaszra, de nehézkesen indul. Hol anyára, hol apára nézek. Egyikük sem néz a szemembe. Tehát igaz. Hazudtak nekem. Az emberek, akikben vakon megbíztam, a képembe hazudtam.
- Miért titkoltátok el előlem? - szökik könny a szemembe.
- Mikor teherbe estem a bátyáddal, Danival - meséli sírva anya. - A nagyszüleid nem nézték mindezt jó szemmel. Eszem ágában sem volt elvetetni, de a születése után le kellett mondanom róla, mert azt követelték tőlem. Csak így lehetett normális élete. Rá 2 évre pedig te is megfogandtál...
- Miért nem szálltál szembe velük? - kérdezem apától.
- Meg volt az oka annak, amiért elítéltek minket. Hiábavaló lett volna harcolnom...
- Mi volt az az ok? - faggatozóm.
- Ezer éves családi viszály... Egyikünk családja sem nézte jó szemmel a kapcsolatunkat, pláne nem a házasságunkat - folytatja anya. - Téged is csak úgy tarthattunk meg, hogy apád lemond a cégi posztjáról, és átengedi azt a nagybátyádnak.
- Te jó ég - temetem a tenyerembe arcomat. - Ezt mikor szándékoztátok közölni velem?!
- Reméltük hogy nem szerzel róla tudomást - szívja be alsó ajkát apa. - Nem akartuk hogy belekeveredj.