Első fejezet

881 48 4
                                    

Az égen kúszó, szűnni nem akaró gomolyfelhőket kémleltem. A német légió osztagja a nyakunkban loholt, de nem eléggé ahhoz, hogy három napnyi előnyben ne legyünk. Terepmintás nadrágom zsebébe rejtett noteszomat elővéve fogtam a szén darabot, és rajzolni kezdtem. A fűben elterülő fegyvereseken legeltetve szemem kezdtem el skiccet készíteni.

Hat órája, hogy itt vagyok.

Mikor anyám néhány milisre nyírta hajamat, lecseréltem a halványrózsaszín ingemet egy túlméretezett szürke pulóverre. Melleimet nem kellett lekötnöm, ugyanis akkorák voltak, mint egy sovány tinédzser fiúé. Arcomra szigorú kifejezést erőltettem, így férfiasabbnak tűntem a rengeteg katona között.

Nem árulhattam el magam.

Ha kiderülne, hogy egy alig múlt tizenhét éves lány verődött a sereghez, a kiéhezett pasasok sorra mennének végig rajtam több hónapnyi cölibátus után. Arról nem is beszélve, hogy visszavinnének a szállásra, a többi nő és kisgyerek közé. A korom pedig fiúként is tabu, így lettem hirtelen tizennyolc. Nem akartam tétlenül nézni, ahogy a német had, esetleg Nagy-Britannia megkaparintja az államot. Felelős vagyok az eseményekért, és hiszek abban, hogy tehetek valamit. Valamit, amivel véget vethetek ennek a szörnyűségnek.

- Hunter! - egy kéz húzott fel durván ültömből. Már majdnem ráordítottam a feketebőrű férfira, hogy hogy merészeli, mikor belémcsapott a kegyetlen felismerés; én most Hunter Crane vagyok, a férfi, aki hazájáért harcol. - Idő van!

Jeremiah szeme elé helyezte távcsövét, majd megmarkolván fegyverét kezdett lázas társalgásba a századossal.

Reggel, mikor ideérkeztem, látta milyen esetlenül álldogálok egyedül a nagy méretű zöld dzsekiben, és a kényelmetlen bakancsomban, így hát szóba elegyedett velem. Azután hozzánk verődött még egy vöröske, akit Dereknek hívnak, majd egy barna, Taylor.

Utóbbi felém tartott egy simafém flaskát, amiben nagy eséllyel alkohol lötyögött.

- Kösz, nem - hangomat elmélyítve próbáltam férfiasnak tűnni, ami eddig úgy tűnik, bevált. A huszonéves, barna hajú vállat vont, majd nagyot kortyolt a szeszből.

- Pihen! - ordította a százados, mi pedig egy emberként rogytunk a földre. Nem messze tőlünk néhányan lövészárkot kezdtek ásni, páran fegyverüket tisztogatták.

- Crane, ásni! - tettre készen pattantam föl a földről, megragadva egy ásót, amit aztán a földbe döftem. Ujjaim elfehéredve szorították a fa nyelet, miközben az eszem teljesen másfelé kalandozott. Eszembe jutott anyám, aki már nem támaszkodhat senkire. Apám is háborúban esett el, ezért sem akart engem elengedni. Attól tart, hogy engem is ez visz majd el.

Derek kócos hajába kapott a szél, ám mit sem törődve vele hányta feje fölött a földet. Izmos karjai könnyedén bántak az ásóval, ugyanez nem volt elmondható rólam. Lelkesedésem azonban nem szűnt meg, lángolt bennem a tenni akarás.

- Mi történt? - céloztam Jeremiah távcsöves jelenetére.

- Kezdenek beérni minket - taposott az ásó lapátjának élére.

- Túlerő van, igaz? - kérdeztem elfojtott hangon. Sokat sejtetően rám nézett, mire biccentettem egyet.

- Hölgyeim, ne csacsogjanak! Ez nem teadélután - kiabálta a százados. Elmosolyodtam. Hölgyeim... ha tudná.

Végül Taylor átvette a helyem, ezért kimerülten huppantam le a földre. Jeremiah elvigyorodott, amint észrevette meggyötört ábrázatomat.

- Ennyitől? - bólintottam. Nem voltam hozzászokva mindehhez. Az én feladatom az iskola volt, na meg anyunak besegíteni a mosásban, de ezt persze nem adtam tudtára.

Figyelmem az erdő belsejében meghúzódó házra terelődött.

- Ragadjanak fegyvert és irány az árokba! - torkaszakadtából üvöltötte a negyvenes éveiben járó alak, történetesen a százados, akinek parancsát mindenki követte. Ujjamat a ravaszra csúsztattam, lövésre készen. Legalábbis azt hittem, egészen a következő fegyverropogásig. Mellőlem a brit osztagot célozták, én viszont hiába húztam meg a ravaszt, fegyverem kattogó hangot adott ki, ám golyót nem. Riadtan guggoltam le a földön, közben szétszedve fegyveremet megsemmisülve bámultam magam elé.

- Nincs megtöltve - szólalt meg Derek, majd mikor látta, hogy fogalmam sincs, hogyan kell, lehajolt mellém, és megtöltötte a tárat. - Mit csináltál te gyerekkorodban, babáztál? - pontosan. Rám pillantott gyorsan, de annál szórakozottabban, mielőtt felegyenesedve elsütötte volna fegyverét. Követtem példáját, de immáron el is találtam valakit.

A kékruhás alak oldalához kapva dőlt a sárba, arca eltorzult a fájdalomtól.

Vér tolult az arcomba, amint tudatosult bennem - embert öltem. Kioltottam valaki életét, aki szemem láttára csuklott össze a csatamezőn. A fájdalom kegyetlen vasmarka szorult össze torkom körül, ezért hátamat az ároknak döntve csúsztam le a földre, fegyveremet markolva.

- Szedje össze magát! - üvöltött nekem valaki távolról, de mintha meg sem hallottam volna úgy ültem ott tovább. Nem bírtam megbirkózni a látottakkal.

Valaki a mi csapatunkból kínokkal telve rogyott össze.

Dühödten tápászkodtam fel, feljebb kúszva a homokbuckákhoz, amire aztán ráhasaltam. Ujjam reflex szerűen húzta meg újra a ravaszt, de ezúttal nem találtam el senkit.

Lepillantottam Taylorra, aki meghúzva üvegjét tért önmagához, mintha új erőre kapott volna. Úgy kezdte sorozni a britek arzenálját, mint valami eszement.

Valami éles hasított lábamba. Felordítva kaptam combomhoz, amiből kiserkent a vér, pillanatok alatt átáztatva terep nadrágomat. Nyöszörögve kapaszkodtam a fegyverembe, mint valami utolsó mentsváramba, amikor az árokba gördültem.

VÉR A HÓBAN ➢ H.SWhere stories live. Discover now