VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Tizenharmadik fejezet

Összepréselt ajkai remegtek a torkából feltörni akaró zokogástól. Mutatóujját a ravaszra illesztette, majd meghúzta azt. A golyó fülem mellett süvített el, eltalálva egy angol pasast.

Harry ezt látva összerogyott, és térdeit felhúzva a füleire tapasztotta kezeit. Haja miatt most egészen más képet festett. Egy dús bundájú, a többi közül szembeütközően kitűnő, riadt bárány, aki túl ártatlan volt ehhez az egészhez. Még mindig nem értettem, mi baja velem, de félretéve nézeteltéréseinket, leguggoltam mellé. Lassan értem vállához, minden percben készen arra, hogy visszahúzzam kezem. Mintha csak egy megszelídítetlen állathoz nyúltam volna, azon filozofálva, hogy mikor akarja letépni a karom. De a férfi nem húzódott el. Ettől felbátorodva ujjaimat a hidegtől piros arcára csúsztattam. Fagyos bőre és langyos kezem a találkozáskor elektromosságként sokkolta végig érzékeimet. Álláig simítottam meg, majd lefejtettem kezeit szemeiről. Kobaltzöld íriszei körül piros vérerek húzták meg magukat, jelképezve a sírás nyomait. Lehunyta pilláit, azt követően rám nézett. Azt képzeltem, hogy majd harag veszi át a szomorúság helyét, a szoborszép arc eltorzul a dühtől, esetleg lesöpri érintéseimet magáról, de ő csak nézett, és nem mondott semmit. Talán rájött, hogy nem férfi módjára viselkedek.

Amint ez átsuhant agyamon, elrántottam a kezem, és megpaskoltam a vállát. Összeráncolt homlokkal meredtem magam elé, miközben felálltam, hogy elfoglaljam a lövészárok egyik legjobb pozícióját.

Lebuktam. Hogyha Harry csak egy kicsit is jobban megfigyelt, észrevehette, hogy lány vagyok, ráadásul fiatalabb a kelleténél. Meggondolatlanul léptem oda hozzá megvigasztalni, nem számolva azzal, hogy lebukhatok.

Dühösen lőttem le valakit a britek táborából, majd zihálva néztem a férfi irányába.

- Legyen férfi, Styles! Azért van itt, hogy a hazáját védje! - a százados dühösen meredt irányába, majd felrángatta a földről az összetört alakot. Harryból újra kibukott a zokogás, mostmár nem tudta magát visszafogni. Tenyerei élével dörzsölte meg könnyes arcát, majd remegve sóhajtott egyet.

~*~

Oldalamat markolászva ültem a Taylor ágya mellett elhelyezett széken, miközben elújságoltam neki a mai nap történéseit.

- És veled meg mi van? - biccentett testem felé.

- Csak súrolt a golyó - legyintettem. - Sápadt vagy, hogy bírod pia nélkül?

- Ezt most komolyan kérdezted? - teljesen ledöbbent, majd a kihúzta fiókját, melyben kisebb-nagyobb üvegcsék lötyögtek.

- Előbb beszéltem, minthogy gondolkoztam volna - nevettem fel, ezzel egyidőben el is fintorodtam a sebből áradó fájdalom miatt.

- Jobban tennéd, ha befeküdnél a gyengélkedőre! - erre csak vállat vontam, majd átadtam a helyet az éppen betoppanó Dereknek, én magam pedig meglátogattam Jeremiaht. Mihelyt meglátott , hatalmas mosoly terpeszkedett szét arcán. Az ágy szélén ült, kezeivel maga mellett támasztotta az ágyat.

- Hunter, mi van veled haver?! - egyik tenyerével lazán hátba veregetett. Érintésére kissé megborzongtam, mivel a fájdalom még most sem akart megszűnni az oldalamban.

- Inkább te mesélj, hogy érzed magad?

- Holnap engednek ki. Már viszket a tenyerem, hogy puskát foghassak. - szavaitól felvihogtam, majd végigsimítottam rövid hajamon.

- Mi van Harryvel? - váltott témát hirtelen, ezért kellett néhány másodperc, mire összeszedtem magam.

- Magam sem tudom - sóhajtottam bakancsom orrát analizálva. - Ez olyan se veled-se nélküled kapcsolat. Az egyik pillanatban megmentjük egymás életét, a másikban meg már ölre megyünk.

A sötét bőrű barátom csak bólintott egyet, miszerint tudomásul vette, így lassacskán körülölelt minket a csend. Egyik gondolatról ugrottam a másikra, nem tudtam huzamosabb ideig egy dologra koncentrálni.

- Ez egyikőtökre sem lesz jó hatással hosszútávon. Bele fogtok őrülni - motyogta Jeremiah. - Egyébként is, most nincs időnk ilyesmire. A konkurens hadseregre kell gondolnotok, és arra, hogy minél inkább segítsétek a másikat.

- Szerinted én nem próbáltam meg mindent? - csattantam fel, ami látszólag meglepte az ágyban fekvő alakot.

- Én csak könnyíteni akarok a helyzeteteken! - emelte fel kezeit védekezésképpen.

- Tudom, én csak... tulajdonképpen nem is értem, mi baja van velem. Mert hogy nem kaptam még felőle egy normális választ, az tény.

- Ne foglalkozz vele. Pár nap, és magától jön majd oda hozzád kuncsorogni, figyeld csak meg - kacsintott, és elővett egy könyvet, melynek néhány oldalát kiszaggatták a helyéről. Tudomásul véve bólintottam egyet, egyidejűleg ezzel felálltam a hokedliről. Megigazítottam magamon a nadrágot, és egy sziát elmotyogva elhagytam a gyengélkedőt.

Jeremiah nem buta ember. Nem az iskolázottságára értem, bár tudtommal ott is helytállt. Olyan gondolatai vannak, amelyeket érdemes végiggondolni, és ha tanácsot ad, azt illik megfogadni. Jogot tanult, mégis simán elmehetne pszichológusnak. Talán az is akart lenni, vagy csak ennyire extrovertált személyiség, hogy volt ideje tanulmányozni az embereket maga körül. Vajon belőlünk táplálkozik ez idő alatt? A mi érzéseinkből, gondjainkból? Elképzelhető. Megfigyel minket. Mi vagyunk a kliensei.