VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Huszonhatodik fejezet

Már megint itt tartunk. A kezem jéghidegen fonódott a kis tárgyra, nem akartam elengedni. Nem mintha bárki is megláthatná, csak az én paranoiám az egész. A zsettfekete lepel, melyet csakis a hold intenzív fénye tört meg, elrejtett mindentől és mindenkitől. A felettem alvó göndörke egyenletes lélegzetvételeit számlálva szuggeráltam orrom előtt egy pontot.

Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy...

Kétségkívül az agyamra megy a felső matracon szuszogó férfi, akinek lénye eltereli gondolataimat, miközben én próbálom átadni magam egy jobb világnak.

Harminckettő, negyvenöt...

Már számolni sem tudok. Megőrjít ez a fülsiketítő zaj, ami kellőképpen vegyül a szoba némaságával.

Elrugaszkodtam fekvő helyzetemből, és az ablak elé kecmeregtem. A párkánynak dőlve, két ujjal feszítettem szét a redőny fémlapjait, hogy rálátást nyerjek mindarra, ami kint zajlik. Csakhogy lent egy árva lélek sem csavargott.

Hirtelen felindulásból kaptam magamra a szürke pulóverem, aminek kapucniját fejemre húzva bújtam közben bele szakadt terepnadrágomba.

Futva szedtem a lépcső pilléreit, és magam mögött hagyva a megtépázott épületet, őrült módon rohanni kezdtem az erdő irányába. Az oxigéndús levegő ki-be helyezkedett tüdőmben, ami ezáltal ki akart törni bordáim védelmeből. Mint egy kalitkába zárt madár, amely ki akarna teljesedni. Csakhogy hiába, ugyanis ezt a kalitkát lehetetlen áttörni. Habár itt-ott már megrepedt, mondván hogy megadja magát, ennek dacára még mindig mereven magasodik a kismadár fölé. És ha minden a terv szerint halad, ez így is marad. Nem engedem a felszínre, amit nem kellene.

A tornácon izzó pontok űztek mocskos tréfát szemeimmel. A füstfelhő, mely alig engedte láttatni a mögötte tartózkodó alakot, elért hozzám is, így a szememet csípte a bagó markáns egyvelege. Hezitáltam, végül mégis úgy döntöttem, hogy felfedem magam. Vagy felfedem magamnak a fickót, aki mereven bámul irányomba.

- Crane! – a jólismert hang most kevésbé hangzott olyan tekintélyt parancsolóan. Sokkal inkább gyengédebben, afféle megtört tónust ütött, amelyet ezelőtt csak egyszer engedett meg magának társaságomban.

- Százados – biccentettem tisztelettudóan. Amaz legyintett.

- Hagyjuk a formaságokat – mondta. – Tudja, a kubai szivarnál nemigen gyártanak jobbat.

Nem szólaltam meg, inkább elmélyülve bambultam a ködbe, melyet a százados képzett. Ajkai közé emelte a dohányt, majd mélyet szippantva belőle lehunyta remegő pilláit.

- Mit keres kint ilyenkor? – váltott témát.

- És maga? – amint kiejtettem a szavakat, már meg is bántam. Azonban az a csúnya igazság, hogy vissza már nem szívhattam, akármennyire is vágytam rá abban a pillanatban. A férfinak egyetlen arcizma sem rándult, mintha észre sem vette volna a nyelvbotlásomat.

- Egy súlyos titkokat maga után cipelő embernek az éjszaka a legkegyetlenebb. Nappal még csak-csak elvan, körbeveszik a felgyorsult világ túlzott mennyiségű ingerei, és egy pillanatra sem gondol arra, hogy mégis hol a faszban rontotta el. Ugyanakkor ha leszáll az éj, már nincs, ami elnyomná a belülről ordító hangokat, melyek kíméletlenül sorolják a feketelistádat. Hogy miken mentél keresztül a magad mögött hagyottnak hitt életedben, és hogy miért fogsz sínylődni a hátralévő életedben a karma szerint. Csak te vagy, de úgy igazán te.

Jobbnak láttam, ha inkább nem szólok egy szót sem. Nem azért, mert nem adtam igazat a századosnak, sokkal inkább azért, mert teljes egyetértésben álltam vele, aminek nem mertem hangot adni. Ő a főnök, viszont neki is van lelke. Pontosan tudtam, ezzel ellentétben mégsem tudtam eltekinteni teljesen rangjától, hiába a felbecsülhetetlen igazságainak. Így inkább csak szótlanul ácsorogtam előtte, ide-oda dülöngélve sarkaimon, zsebretett kezekkel és tanácstalan arckifejezéssel.

- De mindegy is... - hirtelen feltápászkodott, majd kacsintva felém elnyomta a szivart, mielőtt beléphetett volna a szállás ajtaján. Kővé dermedve vártam, magam sem tudtam mire is pontosan. Mintha ott ragadtam volna. A férfi szavai ideragasztották lábaimat, mert lelkem egy tapodtat sem tudott volna megtenni tovább ezzel a testtel, amiben élek. Irtóztam magamtól, viszolyogtam az önképemtől, ami így belülről szétmarcangolt. A bőrömet teljességgel frivolnak érezve inkább magam mögött hagytam a kicsiny fatornácot, és a fürdőbe vettem az irányt. A lépcsőknél újfent összetalálkoztam a századossal, aki felém intve a gyengélkedőbe ment. Én kapkodva a lábaimat fellépdeltem a léceken, és a fürdőbe vonulva lerángattam magamról a pulcsit a terepnadrággal egyetemben. A zuhanyfülkébe állva mit sem törődve az egész helyzettel folyattam magamra a meleg vizet, csak hogy le tudjam gyűrni az elhatalmasodó gondolatokat.

- Lám, lám, lám... Hunter Crane teljes valójában - amint meghallottam a szavakat, lelki szemeim elé tárulkozott a sunyi rókaként eleresztett vigyor, az orrnyergén lévő szeplők és a valóban róka kilétét igazoló vörös haja.

Derek.