VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Tizedik fejezet

A cigarettafüst marta a tüdőmet, ráadásul a szememet is csípte. Tekintetem a kezemben tartott notesz és a fiúk között cikázott. Ujjaim között forgatva a pár centis ceruzát, próbáltam figyelni Taylor beszámolójára, ami egy szőke lányról szólt.

- ... Életem szerelme volt. Tudtam, hogy nem bír majd elviselni hosszútávon és én csak neki akartam jót, hogy egy olyan fickóhoz menjen hozzá, aki maximálisan megérdemli. Így eljátszottam a hűtlen barátot, és hagytam, hogy haraggal lépjen le mellőlem - a torkom elszorult a mondatait hallgatva. Nem néztem volna ki egy férfiból sem, hogy képes ilyet tenni a szerelme boldogságáért. Csalárd módon beskatulyáztam az összes hímneműt aszerint, amilyennek láttatni engedte magát az a pár, akihez közelebb kerültem korábbi életemben. Erre a halál torkában döbbenek rá arra, hogy tévedtem. Méghozzá óriásit. Talán Harry sem olyan, amilyennek én eddig beképzeltem. Angol mivolta ellenére szerény, és...

- Minden egység az árokba!

Egyként engedelmeskedtünk a százados parancsának, azon túl fegyvert ragadtunk. Kabátom belső zsebébe rejtettem a vázlatokkal teli füzetet, és a németekre szegezve tekintetem vártam, hogy mihamarabb történjék valami.

De nem történt semmi.

Azon kívül, hogy egy pocakos alak tüzet csiholt, a terep rendben volt ránk nézve. Ennek dacára sem mozdultunk az elfoglalt álláspontunkról, mereven révedtünk a távolba, várva valami gyanús mozzanatra, ami csak fél óra múlva ütötte fel a fejét. De nem a németek voltak azok.

Az eget hatalmas vadászgépek hasították több részre, szürke füstöt rajzolva maguk után. Hunyorogva emeltem irányukba a fejem, és mikor szembesültem a keserű valósággal, tüdőmből felszakadt egy sóhaj. Most aztán bajban vagyunk.

A százados kézmozdulattal jelezte, hogy az avarban hasalva tegyük meg a földgát és a létesítmény közti távot. Fegyverembe kapaszkodva kúsztam a levélszőnyeg takarásában, minél jobban spórolva az energiámmal. Időközben Derek mellém szegődött. Vörös haja nemtörődöm módjára csüngött homlokába, íriszei sebezhetőségről árulkodva elsötétültek.

Szólásra nyitottam számat, hogy könnyítsem a kettőnk helyzetét, de aztán megráztam a fejem. Nem tudnék mit mondani neki. Minden az arcára van írva, valószínűleg az enyém se néz ki másképp, így szavak nélkül is megértettük egymást. Elveszettnek éreztük magunkat. Pokolian elveszettnek.

Amint az épülethez értünk, sietősen tápászkodtunk fel a mocsokból, és a szobáinkba vonultunk arra várva, hogy a britek arzenálja visszavonulót fúj.

Harry idegesen rontott a szobába, ujjait a göndörödő tincsei közt jártatta. Dacosan nézett szét hármunk között, majd tekintete megállapodott rajtam. Jadezöld szemei szikrákat hánytak, miközben céltudatos léptekkel sietett felém.

- Miattad van ez az egész - bökött mutatóujjával a mellkasomra. Szaporán vette a levegőt, tekintetében pedig volt valami megszállottság, mintha nem lenne magánál.

- Miről beszélsz?

- Te - köpte. - Te és az ostoba kis tanácsaid!

Lehunyta összeszűkített szemeit, teljesen kikelt önmagából. Nem értettem mire céloz, így tudatlanul ültem továbbra is az ágyamon, totálisan letaglózva.

- Megöllek Crane - hangja vészjóslóan csengett, de még mielőtt bármit is csinált volna velem, kiviharzott a szobából. Nem maradt utána más, csak a feszültségtől vibráló levegő, és néhány értetlen szempár. Taylor és Derek lefagyva bámultak maguk elé, én pedig megpróbáltam nem elbőgni magam előttük. Ökölbe szorított kezekkel sétáltam az ablakhoz, ahol a párkánynak támaszkodva lestem ki azon, a nemetek táborán legeltetve szemem.

Fogalmam sem volt arról, hogy mi lelte Harry Stylest, de ami azt illeti, nem is igazán voltam rá kíváncsi. Rettegtem tőle, és az elszántságától, amit abból a két méregzöld szeméből olvastam ki. Olyan volt, mint egy felbőszült állat. Egy vadállat, aki kellőképpen gyenge prédájára lelt bennem, mindenféle ok nélkül. Védtelennek éreztem magamat így, anyu és apu nélkül. És ez most ütközött ki a legjobban.

Ellöktem magam az ablaktól, és zsebre dugott kezekkel sétáltam ki a nyitva hagyott ajtó mellett, ki a folyosóra. Bakancsaim fűzői hányavetin lógtak a padlón, időnként rájuk tapostam. A pólóm néhány helyen kilyukadt, az övem túl laza volt. Legalább a terepszínű gatyám sértetlen.

A gyengélkedőre érve, azonnal megpillantottam a fehér huzat között azt, akit kerestem. Bőre kellőképpen elütött a párnák színétől ahhoz, hogy könnyedén rátaláljak. Egy könyvet olvasott, de amint észrevett, azt egyetlen mozdulattal csukta össze.

- Hunter! - hangja reszelősen tört fel torka legmélyéről, nyilván keveset beszélt. Duzzadt ajkaira őszinte mosolyt kanyarított, amit én sem hagyhattam viszonzás nélkül.

- Jobban vagy? - Jeremiah személye egészen kivirult. Sokkal jobb passzban volt, mint legutoljára, amikor nála jártam. Ő erre csak bólintott, ezután érdeklődve figyelte arckifejezésemet.

- Na és te? Nyúzottnak tűnsz.

Én csak legyintettem egyet, de ő átlátott rajtam.

- Gyerünk, haver, mi nyomja a szíved? - győzködött.

- Azt hiszem, valami rosszat tettem.

- Szándékosan?

- Dehogyis! - ellenkeztem. - Legalábbis csak én szerintem.

Jereimah szemöldökei ráncba szaladtak. Kissé oldalra döntötte a fejét, úgy próbált meg olvasni a ki nem mondott gondolataimban.

- Harry? - kérdezte, nekem pedig állam koppant a padlón.