VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Tizenhetedik fejezet

A kézfejembe szúródott a tű, amit infúziós tasakhoz csatlakoztattak egy műanyagcső segítségével. A fájdalomtól összeszorítottam fogaimat, másik kezem motorikusan kereste a gyűrűt, ami helyett csak a hideg dögcédulát találtam. Csalódottan csúsztam lentebb a párnák közé, könnyeimet lenyelve figyeltem inkább a sötéthajú nővért, hogy mit ügyködik.

- Maga mindig a bajt keresi? - kérdezte tőlem lágy mosollyal az arcán.

- Megtalál az magától is - hangom erőtlenül, mégis szórakozottan csengett a gyengélkedő falai között. Még megigazította a paplant, és óvatlanul rám vetett egy pillantást, mielőtt elhagyta volna a helyiséget. Csakis az infúzió monoton csöpögése keltett némi zajt, ami abban a csendben fülsiketítően hangosnak hatott.

Cipők kopogása szűrődött be a folyosóról, majd durván belökődött a lengőajtó. Egy, az arcát kézfejével megtörlő férfi lépett a nagyobb méretű szobába. Szemeit végigfuttatta a sérülteken, majd megállapodott a mellettem üresen árválkodó ágyon.

- Hozhatják, van hely!

Újból nyílt az ajtó, és egy régi gyártmányú tolószékben meghozták a következő sérültet is. Azonnal felismertem a férfit, aki dülöngélve próbált eszméleténél maradni. Hasára szorított keze alól fröcsögött a mindent belepő vér. El kellett fordítanom a fejem, öklendezés tört rám.

Taylor felnyögött, amint az ágyba fektették. Rákapcsolták a gépekre, miközben próbálták elállítani az intenzív vérvesztést. A szíve olyan hevesen vert, hogy a gép hamarosan hosszan sípoló hangot adott ki. Barna tincsei homlokába lógtak, közben engem nézett. Egy utolsót pislogott, majd megmerevedett. Mellkasa alatt kezdték pumpálni, de nem hatott.
A defibrillátort szíve fölé helyezve próbálták visszahozni az életbe, de mikor arra sem reagált, három próbálkozás után abbahagyták.

Nem küzdöttek tovább érte.

Mit sem törődve helyzetemmel kiugrottam az ágyból, és ajkaimat az övére helyezve szájába fújtam. Bőre még meleg volt, majd áttérve mellkasára, azt nyomkodva elbőgtem magam. Élettelen teste nem moccant többet.

Örök nyugovóra tért.

Rövid hajamat végigszántva csúsztam le a földre, hátamat az ágynak döntve arcomat tenyereimbe fúrtam, s felhúztam a térdeimet. Én élek, ő már nem. Taylor érdemelné ezt, és nem én. Ehelyett csak bámulom őt, mint aki még most sem hiszi el, ami történt. Mert így is volt, nem hittem el.

Lepillantottam kézfejemre, ahonnan hirtelen felindulásból húztam ki a tűt, ezért vérem ömleni kezdett a szúrás helyéből. Hányingerem támadt a vörös, folyékony maszlagot látva, amit aztán fehér pólómba kentem. Bicegve kimentem a folyosóra, majd mikor senki sem figyelt, elhagytam az épületet. Az eddig kopár látkép most teljes fehérségben parádézott. Mintha az egész vidék új erőre kapott volna.

Térdeim felszántották a frissen esett havat. A kézfejem, amelyen megtámaszkodtam, már teljesen vörös volt.

A vér a hóban elrondította az összképet. Itt-ott alakok feküdtek a hótakaró alatt. Laikus szem nem igazán észlelte volna, én viszont itt voltam, és emlékezetben újraéltem az elmúlt órák borzalmait. Könyörtelen mészárlás volt ez, melyben Taylornak életével kellett fizetnie. Ő büszkén halhatott meg annak tudatában, hogy mindent megtett az Egyesült Államokért.

- Hunter! - nem tudtam megállapítani, kihez tartozott a hang, ahhoz már eléggé el voltam gyengülve a vérveszteség miatt.

Forgott velem a világ, de szemem sarkából még kivettem az arcot, mely az apámé volt.

~*~

Hörögve köptem ki a számban összegyűlő vért az elém tartott lavórba.

- Hol az apám? - suttogtam.

- ... súlyos tévképzetek, instabil állapot, önmagát veszélyeztető magatartás. Ön mire gyanakszik? - kérdezte az engem méregető orvostól a másik.

- Egyértelműen valamiféle mentális betegség húzódik meg a háttérben. - állát dörzsölgetve kémlelt orrára tolt szemüvege fölül, és amint összetalálkozott a tekintetünk, összevonta bozontos szemöldökét. Fehér köpenyének zsebéből előhúzott egy bőrkötéses noteszt, amit felcsapva valahol lapozgatni kezdett. - Hogy érzi magát? - kérdezte, fel sem nézve cselekménysorozatából.

- Voltam már jobban is - löktem oda valamit. Ez a két feltser azt állítja, hogy nincs minden rendben a fejemben, hogy lennék már jól?! Otthagytam az anyámat, meghalt egy bajtársam és az apám úgy néz ki, nem halt meg, hanem életben van. - Hol az apám?

- Tájékoztasson, ha bármifé...

- Hol. Az. Apám? - tagoltam a mondatot fennhangon, mostmár bosszúsan, amiért folyton ignoráltak.

- Az apja meghalt, Hunter - sóhajtotta az a köpenyes, aki felsorolta a tüneteimet. Legyintve inkább félrenéztem arra az ágyra, ahol nemrégiben még Taylor vergődött. Mostmár új huzat, és élére hajtogatott lepedő fogadta a következő lakóját.

Miért nem keresett? Így akart túllépni rajtunk, és ha igen, mi oka lett volna rá? Tudtommal anyuval jól megvoltak. Egyáltalán felismert, vagy csak megmentett, mert megesett rajtam a szíve?

Hirtelen elszállt a pillanatnyilag kialakult dühöm, amint a lengőajtót belökte egy csapzott fürtös, egyhetes borostával keretezett arcú, smaragdzöld szempárt magának tudható férfi.