Kilencedik fejezet

318 27 0
                                    

A szoba ajtaja hangtalanul tárult ki Harrynek köszönhetően, aki aztán az ágy felé osont. Csakis Derek és Taylor szuszogását, utóbbinak horkolását lehetett hallani, ami megtörte az egyébként leülepedni akaró némaságot. A göndör még mozgolódott egy kicsit, s amint kényelmesen elhelyezkedett, már álomba is merült. Legalábbis ezt feltételeztem a nyugodt, egyenletes szuszogásáról.

Amint lehunytam a szemeimet, apám megtermett alakja rajzolódott ki előttem. Saras arcára széles mosoly rajzolódott, majd bal karját felemelve felém integetett. Én bizonytalanul lépkedtem felé, majd olyannyira összezsugorodtam, mintha csak öt éves lennék. Lábát átkarolva próbáltam minél inkább magamhoz szorítani, de teste kifolyt kezeim közül, én pedig tanácstalanul ott maradtam az apró kertünk kellős közepén. Hiába forogtam tengelyem körül, az apámat mintha csak a köd nyelte volna el. Fátyolos látásom azután teljesen homályba veszett, és csak a sötétség maradt nekem.

Szemeim azonnal kipattantak, a mellkasom vadul hullámzott fel s le, a szívem majdnem összeroppantotta bordáimat. A szoba falán halovány fénycsík kúszott végig, egészen Taylor csupasz hasáig.

Mikor a hajnali nap eléri a horizontot...

Megráztam a fejemet, hogy kiürítsem a gondolatokkal traktált elmémet. Talpaimat a hideg padlóra helyeztem, majd nyújtózva egyet az ablakhoz lépkedtem. Az építmény előtt elterülő kopár földrészen emberi maradványok, továbbá a hadihelyzetet jelző súlyos billogok maradtak meg. A németek tábort vertek, látszólag eszük ágában sem volt támadni. Legalábbis azt szeretnék, hogy mi ezt higgyük. Valójában akkor fognak támadni, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk.

Egy másik szobából harsány üvöltés ütötte fel a fejét. Összerezzenve fordultam az ajtó felé, majd gondolkodás nélkül rohantam ki a folyosóra, ahol aztán tanácstalanul fordultam körbe, keresve a kiáltás forrását. Halk nyögések szűrődtek fel a konyha felől, ezért lábaim vezérelték testemet, időm sem volt gondolkodni. A helyiség ajtaját belökve körbenéztem, amíg meg nem találtam a földön fekvő férfit, késsel a gyomrában. Ahogy közelebb siettem hozzá, azonnal felismertem a sokatmondó vonásokat. Arcát eltorzította a fájdalom, ami felemésztette húsát.

Csuklóim köré fonta ujjait, hogy közelebb vonjon magához. Ajkai lassan elnyíltak egymástól, ennek következtében vért kezdett el hörögni. Tehetetlenül próbáltam elszorítani a sebet, és dönteni egy ember sorsáról. Hogyha kihúzom belőle a pengét, percek kérdése, hogy mikor vérzik el, de hogyha nem, akkor sem fog életben maradni. Itt már csak Isten segíthet.

- Ölj.. meg - lehelte, ahogyan kezeimet a kés nyelére simította. Megráztam a fejemet, erre a fekete férfi nyelt egyet.

- Nem tehetem.

Elfutottam egy nővérért, aki azután értetlenül bámult a férfira, akinek már nem sok maradt hátra. Leguggolt mellé, és próbált nyugodtan cselekedni.

- Uram, meg tudja mondani, hogy hívják? - fogta két keze közé az elgyötört arcot, megpróbálva ébren tartani őt.

- Jere-Jeremiah. - szemeimet automatikusan lehunytam.

- Maradjon velem, Jeremiah! - a hordágyra fektetve őt elrohantunk vele a gyengélkedőre, ahol egy orvos, és két nővér nekiláttak a veszélyes műveletnek. Jeremiah életben tartásának.

Néztem az arcot, amelyben már nem sok élet lakozott. Nagy eséllyel bátyja halálával veszítette el a maradék reményét is.

Engem is ő tartott életben. Jeremiah adott nekem reményt. Most pedig tennem kell valamit érte, vissza kell hoznom az életbe.

Indulatosan csörtettem a műtőbe, ahol már nagyban zajlott egy élet megmentése.

- Uram, ide nem jöh...

- Segíteni szeretnék! - közöltem a nővérrel ellentmondást nem tűrő hangon.

- Uram, ...

- Kérem. - suttogtam.

A nő az orvosra nézett, aki biccentett egyet. Arcomra halovány mosoly került, amint elindultam köpenyért, valamint bemosakodni a műtétre.

Anyámat láthattam benne. Mániákusan küzdöttem az életekért, mert ezek valószínűleg metaforák lehettek a saját családomra. Az apámra, akit már elveszítettem, és az anyámra, akinek halálát nem bírnám feldolgozni.

A monitor egyre sűrűbben, és intenzívebben jelezte Jeremiah életjeleit, majd amikor meghallottam az éles sípszót, zokogva fordultam el az asztaltól, amelyen a csokoládé bőrű férfi feküdt.

- A halál beállta hat óra negyven perc - hangzott el az orvos szájából, aki nem sokkal utána megszabadult véres kesztyűitől. A nővérek szétszéledtek, mintha mi sem történt volna. Én viszont nem mozdultam. Bámultam az arcát, amely különösen nyugodt mimikát öltött magára. Lassan húztam le ujjaimról a kesztyűt, hogy megérinthessem halántéka alatt. Bőre még meleg volt.

A bátyja után akart menni, ehhez kétség sem fért. De hogy nem gondolhattam erre, mikor láttam a szemében azt az elhivatottságot, azt a megszállottságot, mikor fivére életét kioltották!? Semmi más előjele nem volt. Remekül titkolta tervét.

Élesen szívta be a levegőt, ezért riadtan kaptam el tőle a kezem. Szemei lassacskán felrebbentek, majd mikor sikerült neki nyitvatartani, egyenesen rám nézett.

- Hunter - hangja elhalt, de szája mosolygott.

- Üdv az életben, Jere! - nevettem fel, mielőtt hívtam volna egy orvost. Még idejében a gépekre kötötték, vért adtak neki, ugyanis rengeteget vesztett, és kapott egy ágyat a gyengélkedőn. Éppen korgó gyomorral ült a káposztaleves előtt, amit egy csinos nővér szolgált fel neki. Hosszú ujjai sikeresen fonódtak az evőeszköz köré, ezután rámnézett.

- Köszönöm, Hunter.









VÉR A HÓBAN ➢ H.SWhere stories live. Discover now