Huszonegyedik fejezet

272 15 1
                                    

- Monroe, Styles, Parker, Mills és Crane a repülőre! - ordította torkaszakadtából a százados. Kezeimet végigfuttattam frissen borotvált fejemen, majd rántottam egyet a lecsúszni készülő hátizsákom pántján. Elszántan figyeltem a vasszerkezetet, melynek szárnyait az imént foltozták be. Bíztató volt ránk nézve. De kétségeinknek ellentmondva kellett szó nélkül tűrnünk, és felülnünk a légi járműre, melyet esetlegesen a második világháborúból szalasztottak. Elmosolyodtam furmányos gondolatomon, azután kifejezéstelen arccal foglaltam helyet a gép hátsó üléseinek egyikén. A táskámat magam mellé dobva az ablak felé fordultam, és melleim előtt  összefont karokkal tűrtem az angol intenzív szuggerálását. Kezdett frusztrálttá válni a levegő, már-már nehezen jutottam oxigénhez a kialakult helyzet miatt. A férfi felé fordítottam fejem, mire az biccentett nekem egyet, én pedig szemforgatva hajítottam le táskámat a lábaim közé.

- Azt hittem, már sose veszed észre magad - gúnyos hangvételétől felment bennem a pumpa.

- Nekem kéne észrevennem magamat? Ki is volt az, aki többször kezdeményezett egy férfinál anélkül, hogy a másik visszajelzéseket küldött? Ó várj csak - hüvelyk- és mutatóujjammal megtámasztottam állam, mintha erősen gondolkodóba ejtett volna a téma. - az te voltál!

Harry szemöldöke felfelé ívelt, de én inkább befogtam a számat, és arra koncentráltam, hogy minél előbb elhagyjuk a peront.

- Igazán? - hangja csöpögött a gúnytól, ami okánál fogva kesernyés íz kúszott fel torkomból. A szemeibe néztem, majd bólintottam.

- Én.. nem kedvellek, Styles - hangom furcsán vékony volt, amitől a mellettem ülő elvigyorodott.

- Én sem téged, ne aggódj - kacsintott, majd előre fordulva figyelte meg a többi férfit.

- Annál jobb - motyogtam, s az ablaknak döntve a fejem lehunytam elnehezedő pilláimat. Összefontam mellkasom előtt karjaimat, és próbáltam nem őrlődni a göndörke szavain.

- Minden egység keletre - a rádió recsegése zavarta meg pihenésemet. A gépet vezető pilóta tudomásul véve a parancsot, elkanyarodott a megfelelő irányba, majd egy másik pasas ejtőernyőket dobott felénk. A rajtunk kívüli három srác egyként ugrott értük, majd magukra öltve azt felsorakoztak a gép végében. Harry határozottan, de mégis félelemmel telve kapta magára az ejtőernyő hátizsákot, én pedig vonakodva követtem. Még sosem volt dolgom ejtőernyővel. Csak filmekben láttam, hogy egy bizonyos zsinórt húznak meg, kellő távolságra a földtől.

A gép hátulja kinyílt, a beáramló szél majdnem magával ragadott. Meg kellett kapaszkodnom az egyik ülés támlájában.

- Idő van! - kiabálta a pilóta, ezért a három srác könnyedén vetette le magát a repülőgépről. Harry visszanézett rám. A smaragdos  tekintetben volt valami, amit nem tudtam kivenni. Felém biccentve leugrott. Most én jövök. Lepillantottam a föld felszínére, ami iszonyatosan messze volt, mégis kivehető volt a mértéktelen dulakodás, ami a seregek közt zajlott.

- Nem fog menni - susogtam, ezzel egy időben olyasvalami történt, amire végképp nem számítottam. Kicsúszott alólam a talaj, az egyensúlyomat teljesen elveszítve vetődtem a mélybe. Hiába akarnám tagadni, halál biztos voltam abban, hogy az ejtőernyőt osztogató férfi lökött meg. Hirtelen realizáltam a helyzetet és rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, mit kell meghúzni és mikor. Kétségbeesetten nyújtottam hátra a karom, hátha megtapintok egy zsinórszerűséget, de mivel fogalmam sem volt, hol keressem és eluralkodott rajtam a pánik, így veszett ügy volt. Így hát egy darabig néztem az aranyló sivatagi homokot, majd lehunytam a szemeim. Az egészben az a legdurvább, hogy nem valaki által, hanem valami által fogok meghalni. Nem egy belémfúródó golyó, hanem maga a landolás fog végezni velem. Tulajdonképpen a repülőgépen lévő alak a hibás. Az ő lelkén fog száradni a vérem. Persze ezt csak ő fogja tudni, egyedüli szemtanú a pilóta lehet, aki meg biztos nem köpné be. Egy emberrel több vagy kevesebb, nem mindegy? Fel sem fog merülni, hogy saját honfitársam keze által zuhanok a halálba. Szó szerint zuhanok.

Valaki megragadott a táskámnál fogva, mire ösztönösen kipattantak szemeim. Arcához túlságosan közel húzott, majd ajkaival egy pillanatra megkóstolta az enyémeket. A zsinórt meghúzta, így kinyílt az ernyőm. Egy utolsó gyors csókba vont, majd elengedett.

Én sem téged, ne aggódj.

Hitetlenül felnevettem az agyamba ötlött mondaton, pedig ez pont nem az a helyzet volt, ami alkalmas lett volna rá. Nem bírtam visszafogni magam, az őrült vigyort semmivel sem lehetett volna letörölni az arcomról. És hogy őszinte legyek, nem is akartam.

Már egészen közel voltam a fegyveres összecsapás epicentrumához, ezért lábaimmal egy omladozó épület teteje felé kormányoztam magamat. Egész sokan voltak a mi osztagunkból, míg a britekből egyre kevesebben.

Durván csapódtam arccal a homokkő építménybe. Az ejtőernyőm beterítette egészemet, így csak nagy nehézségek árán tudtam kikászálódni alóla. Lesiettem az erődítmény belsejébe, ahol már nemigen találtam embereket, csak holttesteket. Kézfejemet végigvontam gyöngyöző homlokomon, majd körbenézve a poros helyen megakadt a  szemem valami fénylőn.  De még mielőtt közelebbről is megszemlélhettem volna azt, egy méretes tenyér kúszott szám elé.

A francba.













VÉR A HÓBAN ➢ H.SWhere stories live. Discover now