VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Tizenegyedik fejezet

Egy olyan tárgy van a birtokomban, ami igazából nem hozzám tartozik. Mégsem hagytam ott aznap, gazdálanul, inkább markomba zárva eltulajdonítottam.

Elloptam.

Semmi sem bizonyította közvetlenül, hogy nekem szánták. Én viszont megláttam benne valamit, és a nyakamba aggattam. Attól a naptól kezdve kabalámként kezeltem. Mostmár kötődtem hozzá, fontos volt nekem. S ha kellene, nem hiszem, hogy meg tudnék válni tőle egykönnyen. Bizonyára azért rejtegetem a pólóm alatt, hogy előző gazdája ne akarja tőlem visszakérni. Legbelül viszont tudtam, hogy kié lehet, ezért fenyegetése után körültekintőbben jártam el, mikor a zuhanyzás erejéig megváltam tőle.

Talán ezt keresi, sőt tudja, hogy nálam van, én pedig mindent kockáztatva magamnak akarom. Minden bizonnyal neki nagyobb szüksége van rá. Meglehet, hogy ez az egyetlen emléke a családjáról, nekem pedig semmi fontosabb pillanatom nem kötődik hozzá.

Vagyis de.

Megtanított kiállni magamért.

Jeremiah fürkésző pillantása lyukat égetett testemen. Megráztam a fejem, némileg kiürítve frusztráló gondolataimat. Kezemmel megérintettem a gyűrűt a pólómon keresztül is. Testem hőjétől felmelegedett.

- Amikor Styles meglátogatott, csak ült a széken, feldúltan maga elé meredve. Ezért bátorkodtam ilyet feltételezni.

- Nekem most el kell intéznem valamit. - magam elé bámulva közöltem ezt a csokoládébarna bőrű támaszommal, aki csak megértően bólintott.

- Hunter - szólt utánam, amikor már az ajtónál jártam. - Ne csinálj baromságot!

Tétován beleharaptam az alsó ajkamba, befejezésképp bólintottam. Reménykedni mertem benne, hogy nem keverem bele magam ennél is jobban a dologba.

Bakancsom csikorgott a kőpadlón, kettesével szedve a lépcsőfokokat nyitottam aztán a szobánkba.

Megfagyott ereimben a vér attól, ami ott fogadott.

A zöldszemű felém kapta szoborszép fejét, fogait durván összeszorította, ökölbe szorította hosszú ujjait. És ami a legmegdöbbentőbb volt az egészben, hogy az én cuccaimat túrta fel éppen.

Keresett valamit.

Gombóc képződött pontosan a torkom közepében, hogy még egy hangot se tudjak kinyögni a sokk hatására.

Markomba fogtam a gyűrűt, ami még mindig a mellkasomat nyomta, de ő ebből semmit sem észlelt. Lassan kifújtam a ki tudja mikor beszorult levegőt, és közelebb léptem hozzá. Hátán megfeszültek az izmok.

- Ha-Harry - hangom bizonytalan visszhangot vert a szoba csendjében. - Mit csinálsz?

A férfi sóhajtott, szembefordult velem, amitől az adrenalinszintem az egekbe szökött. Ködös tekintetéből semmit sem tudtam kiszedni.

- Sosem fogom ezt megbocsátani neked, Crane - köpte. Hiába próbáltam összerakni a képet, még hiányos volt. Nem értettem, mire céloz, amikor tudtommal én semmit sem csináltam. Mihelyt elment mellettem, válla durván koccant az enyémmel, ami kisebb sajgást idézett elő tagomban. Földbe gyökerezett lábakkal álltam a szoba közepén, azon rágódva, mit tettem.

Ekkor esett be Taylor, furcsán nyöszörögve. Léptek hangjai törték meg a lassan rám ülepedett némaságot, majd bőr csattanása a fapadlón. Riadtan fordultam hátra a hang felé, így szemem elé került a férfi, vérző orral és fájdalomtól torz grimasszal.

- Veled meg mi a fasz történt? - bukott ki belőlem a feszültségtől, mire Taylor csak megrázta a fejét. Derek időben toppant be közénk, arcára szánakozó fintor ült ki. Szavak nélkül tette a dolgát. Talpra állította bajtársunkat, majd egyik karját a nyakába vette. Másikkal az enyémre támaszkodva bicegtünk el vele a gyengélkedőig, ahol egy a nővérek közül fehér huzatos ágyra fektette. Jobban megnézve a bal szeme alatt csúnya monokli húzódott.

- Uram, mi történt? - kérdezte a nő határozottan barátunkat, aki nem felelt. - El kell mondania, hogy mi történt! Hogyha nem működik velünk együtt, nem tudunk segíteni.

- Így sem tudnak.

Derekkel összetalálkozott pillantásunk. Egyre gondoltunk.

- Harry volt? - szóltam elfúló hangon, mire Taylor rám kapta tekintetét. Szemöldökei összeugrottak, száját megharapta belül. Vallani fog.

Végül megrázta a fejét.

- Hol van Harry? - kérdeztem Dereket, aki tanácstalanul kitárta karjait.

Felbőszült bika módjára rontottam ki a gyengélkedőről, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat berúgtam a szoba ajtaját. Üres volt.

Azonban még most sem álltam le. Trappolva kapkodtam lábaimat a bejárat előtti kis teraszra.

A távolban szakadt brit zászlót lengettek, néhány katona az estére készülve tüzet csiholt.

- Ironikus, mi? Én itt vagyok, azok meg ott. Megvagyunk mi egymás mellett, mint kutya meg macska - mélyet szippantott a nagyrészt elszívott csikkből. A szagától köhögnöm kellett.

- Mit tettél, te őrült?

- Én mit tettem? - durván lökte ki maga alól a rattan széket, melyben eddig helyet foglalt. - Inkább az a kérdés, hogy te mit tettél?!

- Talyor a gyengélkedőn fekszik.

- Semmi közöm hozzá.

- Ó, igazán? Elég gyatrán tud hazudni, úgyhogy ne add az ártatlant! - nevettem fel hisztérikusan.

- Ha egyszer azt mondtam, hogy nem én voltam, akkor nem én voltam baszki! - acélbetétes bakancsával durván a székbe rúgott. Kezeivel felszántotta össze-vissza meredező tincseit, majd magamra hagyott a teraszon.