VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Tizenhatodik fejezet

Egy erős marok szorította meg jobb vállamat. Riadtan sütöttem el fegyveremet, mellőlem hangos röhögés hallatszott. Hátrapillantottam a fekete férfira, aki még mindig jól szórakozva rémültségemen elfoglalta a helyét mellettem.

- Haver, veled nem jó ujjat húzni - a célkeresztbe pillantva lőtte ki a britek osztagjának vezetőjét.

- Nem vagy semmi! - teljesen ámulatba ejtett előbbi manővere, mire ő csak megvonta vállát.

- Erről vagyok híres, barátom - kacsintott Jeremiah, majd mesterlövészeket megszégyenítő módon folytatta a távolban eszeveszettül rohangáló személyek sorjázását. Mennyire el tudják veszteni a fejüket, hogyha nincs többé, aki irányítson.

- Hol az erőd forrása? - célzott a gyűrűre, mire én megvakartam a tarkómat. Kezdem átvenni a férfiak szokásait.

- Harrynél.

- Összever, utána meg megajándékozod? - poénkodott, de én most nem igazán tudtam értékelni, ami neki is leesett.

- Hozzá tartozik, így az igazságos. Neki amúgy is többet jelent, mint nekem - válaszoltam, mire Jeremiah látszólag elgondolkodott a hallottakon. Nem mondott semmit, csak összezárta húsos ajkait, és tette a dolgát. Én pedig hagytam, hogy beálljon közénk a gondolatokkal megpakolt csend, amelyek úgy függtek a levegőben, mintha csillárokról lenne szó.

Egy szimmetrikus, fehér pehely hullott kézfejemre. Ezt követte két másik, majd egy negyedik. Újabb, immáron az ötödik. Összébb húztam magamon a vékony kabátot, és próbáltam minél pontosabban célozni a minket kiirtani szándékozó csapatot. Közben végignéztem saját nációmon. Derek vörös hajában megültek a nagy hópelyhek, karjaival felkönyökölt a homokbuckára, és egyik szemével hunyorítva lőtt. Taylor a hidegtől vöröslő alsó ajkába vájta nagyjából szabályos fogsorát, ügyetlenül egyensúlyozva kezében a flaskát és a lőfegyvert. Mellettem Jeremiah egészen elmerült a saját kis világában, amelyet fejében hozott létre. A tájat lassacskán befedő hóréteg közül rikított a bőre miatt. Tekintetem a századosra siklott. Nyoma sem volt az éjszakai letörtségének, helyét átvette a kitartástól dagadó önbizalom. A belénk vetett hite nagyobb volt mindennél. Látszólag. Megpróbálta elhitetni velünk, hogy minden rendben van, holott már seregünk tucatja fekszik az árokban küzdve az életéért, mégis tudva, hogy már nem érik meg az estét. Valaki a délelőttöt sem.

Ösztönösen kerestem valakit szememmel, de hiába futottam végig a zöld kabátos alakok tömkelegén, csak nem sikerült meglelnem érdeklődésem tárgyát. A mentazöld íriszek minden egyes alkalommal visszanéztek rám, ahogyan lehunytam a szemem.

Füleim sípolni kezdtek, hirtelenjében minden egyes levegőrészecske kiszorult a tüdőmből. Testem pillekönnyűvé vált, a talpaim már nem érték a földet. Furcsa nyomás nehezített mellkasomon. Hatalmas erővel repültem ki a sáncból, majd a kemény talajnak csapódtam. Látásom kezdett elhomályosulni, sürgősen oxigénre volt szükségem.

Messziről jajveszékelések hallatszódtak, majd néhány angolosan kiejtett mondat. Bakancsok ropogtak a frissen hulló hóban, majd egy német mondat hagyta el valaki száját. Fegyverropogás harsant fel valahonnan a sánc mellől, haragos kiáltásokkal vegyítve.

Nem nyithatod ki a szemed - tudatosítottam magamban ezt az egy mondatot, ami akár az életemet is megmentheti. Minél inkább próbáltam mozdulatlanná dermedni, ám az álcám nagy eséllyel nem bizonyult kellőképpen hihetőnek, mert valaki karon ragadott, és vonszolni kezdett maga után.

- Er lebt! - ordította a tag, aki durván cibálta meggyötört testemet. Nem igazán tudtam hova tenni mondatát, mivel világéletemben spanyolt tanultam.

- Crane! - egy ismerős hang húzott vissza kiáltásával a valóságba, mire kipattantak a szemeim. A német fickó megállt, és egy, már vérrel borított kés pengéjét nyomta torkomnak. Nyeltem egyet, testem egészében megremegett. Kilátástalan helyzetbe kerültem.

- Crane, a lábát! - a hang mintha csak áldott igeként szállt volna le hozzám a mennyből. Mintha az őrangyalom próbálna megóvni, persze tudtam, hogy ez csak képzelgés, a hang valójában a századoshoz tartozott.
Tudtam, mi volt a dolgom. A negyvenes éveiben járó férfi minden ilyen és ehhez hasonló eshetőségre felkészített minket, így egy széles látóteret kapva mindarról, amit tehetünk ilyenkor. Gyakorlottan nyúltam a német bakancsába, hogy előhúzhassam onnan a tartalék pengét, ami sajnálatomra nem volt ott. Éppen azt szegezte a nyakamhoz. Elkerekedett szemekkel vártam, minél inkább felkészítve magam a halálra.

Tizenhét évesen, a háborúban vesztette életét. Apja nyomdokaiba akart lépni, mert születésétől fogva a példaképének tartotta őt.
Hitt egy fensőbb hatalomban, aki maga az Úristen, és ki úgy szeret minket, mint ahogy Egyszülött Fiát.
Gyermekként fogantatott, és gyermekként tért vissza Atyjához, édesanyját hátrahagyva...

A fejemben engem temető pap megállt a beszédben, amikor a kés éle lazult nyakam körül, és a hóba esett. Összezsugorodott gyomorral könyököltem fel, a sokk hatására hirtelen nem tudtam kivenni az egymással hadakozó alakokat. S ahogy tisztult a kép, sikerült felismernem a németet, aki majdnem életemet vette. Egy nála jóval magasabb, sötét hajú férfi kevert le neki egy jobbost, amitől amaz a földre zuhant. A megmentőm lassan elém guggolt, és kezét nyújtva rám mosolygott.

Az apám.