Harmadik fejezet

381 37 3
                                    

- Miért jött ide? - tártam szét dühödten karjaimat. - Hogy az orrom alá dörgölje ügyetlenségemet?

Mikor nem felelt, hitetlenkedve felszisszentem. Elnéztem egyenes alakjáról, közben megérintettem pólómon keresztül a gyűrűt.

- Magával is előfordult már, hogy nem tudott dönteni? - szavai hidegzuhanyként értek, erre aztán végképp nem számítottam. Viszont akármennyire is akartam önző lenni, figyelmen kívül hagyni őt, a szívem azt súgta, ne tegyem. Olyan kétségbeesés uralkodott el rajta, hogy képtelen voltam ezt tenni vele. Számított rám és válaszomra, azután pedig főleg szemet kell hunynom balgasága fölött, hogy életét kockáztatva mentett ki a halál torkából. Hiszen ha ott hagyott volna, lassú, kegyetlenül lassú halál várt volna rám elvérezve a mocsokban.

- Igen - mondtam.

- A saját nemzetemet irtom ki, mint valami renegát. Valójában a szívem ide vágyik, az eszem pedig a saját nációmhoz. - A saját anyámat hagyom cserbe a hazám miatt. Valójában a szívem ide vágyik, az eszem pedig a saját véremhez.

- Hallgasson a szívére - tekintete újra találkozott enyémmel. - Én is azt tettem, ezért vagyok most itt.

A férfi helyet foglalt az ágyam melletti széken, könyökeit térdére támasztva túrta fel göndör fürtjeit. Hatalmas sóhaj szakadt fel mellkasából, majd mint aki megvilágosodott, nagy lendülettel pattant fel ültéből, és kirohant a kórteremből, itthagyva engem az üres ágyakkal és a savanyú gondolatokkal.

Behunytam ólomsúlyú pilláimat, közben próbálva valamiféle rendszert vinni gondolataimba mélyeket lélegeztem. Hirtelen döbbentem rá arra, ami egész végig bökdöste orromat.

Otthagytam az anyámat.

A hazámért.

A saját, biológiai anyámat hagytam faképnél, aki életet adott nekem, felnevelt, ételt, ruhákat és lakhatást biztosított még olyan nehéz időkben is, mint mikor elveszítettem az apámat.

Hirtelen jött bűntudat mart tüdőmbe, közben ereimben fortyogó véremet is felbőszítve. Megmarkoltam hajamat, pontosabban csak akartam, hisz már nem volt mit. Ha tehettem volna, egyesével téptem volna ki a tincseket helyükről, ehelyett csak a pár milis szálakat dörzsöltem, olyan erősen, hogy a fájdalom kezdett felüluralkodni a combomon.

Milyen ember csinál ilyet?

Az anyám senkire sem számíthat, én voltam neki az egyedüli, aki megmaradt. Testvérem sem volt, hisz mikor koraszülött húgom világra jött, pár nappal később feladta szervezete a világ elleni harcot.

- Jól van, Mr. Crane? - pillantott rám az aranybarna hajú nővér, megigazítva egyenszoknyáját. Nyeltem egyet, hátha eltűnik a torkomban keletkezett gombóc, majd erőltetett vigyorral rábólintottam. A nő csípőjét túlságosan is ringatva lépkedett ágyam mellé, azután olyannyira intenzíven hajolt át rajtam az infúziós tasakért, hogy kebleire lássak. Zavartan hajtottam le fejem, így elkerülve a további félreértéseket. Mert már voltak, éreztem.

- Elsápadt - de nem a látványtól, szivi. Keze végigsimított arcomon, ezért inkább csuklójánál fogva megragadtam, és mélyen a szemébe néztem. Talán azt hihette, hogy csókra hívom, ezért ajkai súrolták szám szélét, mivel épphogy csak sikerült időben oldalra fordítanom a fejem.

- E-ezt nem lehet... Tudja, nekem családom van. - Nem is volt akkora hazugság. Hisz van családom, a tulajdon anyám személyében, amiről persze nem kellett tudnia. Hadd higyje csak azt, hogy nős ember vagyok.

- Ne-nem is tudom, m-mi ütött belém! - vihogott fel, mintha semmi sem történt volna.

- Megesik - vontam vállat, de már meg is bántam, ahogy elfeküdt tagom reccsent egy hatalmasat.

A nővérke végül elment, én pedig egyedül maradtam. Megint.

Ujjaim a pólóban kotorásztak, megkeresve a nyakláncot a gyűrűvel. Végül mikor megtaláltam, szorosan öklömbe rejtettem, rászorítottam, s lehunytam szemeimet. Fogalmam sem volt, hogy miért érdekel ennyire az a gyűrű, de valamiért késztetést éreztem arra, hogy újból megtapintsam. Még abban sem voltam biztos, hogy kié. Mindenesetre sejtettem, ami apró pillangókat kergetett a hasamba, ahányszor csak belegondoltam.

- Te teljesen hülye vagy. - A nap teljesen lebukott, így következett a vacsora, ami lencsefőzelékből állt, na meg a fiúk látogatása. Egészen kiakadtak, amikor megtudták, hogy visszautasítottam az ápolót, ezért nevetni kezdtem.

- Valamit mondanom kellett neki! - csaptam térdeimre, ami után felszisszentem, hisz elég érzékeny pontot találtam el.

- Hónapok kérdése, mire újra nőhöz jutsz! - csattant föl Derek, mire összehúztam magamat a takaró alatt. Ráncolt szemöldökkel vizslattam türkiz árnyalatú szemeit, amiből tömény csalódottságot olvastam ki.

- Nem az esetem. Egyébként is, vidd el egy körre, ha akarod - forgattam szemeimet, többet nem nézve a srácra.

- El is fogom! - biztosított, mire számat elhagyta egy halk kuncogás.

- Ez a szívtipró meg én egy szobába kerültünk valami Harryvel, na meg veled, ha visszajössz - váltott témát Taylor, akinek egy hálás pillantást küldve bólintottam.

- Na és te? - pillantottam Jeremiahra, aki halványan elmosolyodott.

- Nem igazán tudom, kik ők, csak a neveiket - vont vállat, mire bátorítva őt biccentettem.

- Hogyha nőt hozol a szobába, Hunterrel kiherélünk! - fenyegetőzött Taylor Derekre nézve.

- Na és ha férfit? - kérdezte szórakozottan rám pillantva, mire vörös fejjel lesütöttem a tekintetemet.

VÉR A HÓBAN ➢ H.SWhere stories live. Discover now