VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Második fejezet

Taylor észre sem vette sebesülésemet, ahogy Derek sem. Ujjaimat a fájó pontra szorítottam, de a vérzés csak nem akart elállni. Az árok falába kapaszkodva próbáltam felkelni, de nem ment. Ahogy a bal lábamba hasított a fájdalom, nyögve borultam vissza a földre.

Egy pár smaragdszín írisz magasodott fölém. A férfi a karjaiba kapott, majd a százados felé rohanva cipelte elgyengült testemet.

- A házba! - mutatott a korábban megszemlélt, fák között megbúvó építményre. A férfi nem habozott, bátran mászott ki velem a lövészárokból, kockáztatva mindkettőnk épségét. Talán ezt hívják bajtársiasságnak.

A világ foltokban kezdett el sötétülni előttem, ezért csak pillanatképek maradtak meg. Az arcok összefolytak, az idő mintha nem is evilági tempóban járt volna.

Arra viszont emlékszem, ahogy nadrágommal kezdett el bajlódni. Szemeim kipattantak, majd hasogató fejjel, de feltápászkodtam hogy lefogjam az alak kezeit. Rám emelte szemeit, amiken átsuhant valami furcsa ragyogás. Egy pillanatra azt hittem, rájött, de eloszlott a rémkép, mikor megszólalt.

- Rendben van, férfiak vagyunk - kezei kicsatolták övemet, majd letolta nadrágomat is. Hálát adtam azért Istennek, hogy átcseréltem az alsóneműmet, különben most nagy bajban lennék. A seb vérben tocsogott, s olyan volt, mintha a vörös folyadék szivárgása combomból sosem akarna elállni.

Szemeim elé újra ködfágyol hullott, s a következő pillanat, mikor már eszméletemnél voltam az volt, ahogyan három szempár vizslat igen közelről.

- Szarul nézel ki, haver - hangzott a mondat Jeremiah szájából.

- Ezt bóknak veszem - erőltettem magamra egy halovány mosolyt.

- Nem annak szántam.

Combomba újabb fájdalom kúszott. Arcomon bizarr vonások ülhettek, amint lábamhoz kaptam. A valaha még fehér kötés most vörös, lassacskán feketés árnyalatba borult.

- Nővér! - ordította Taylor, hangja bódult tónust ütött meg. Sejtésem beigazolódott, ahogyan kabátzsebéből elővette a flaskát. Mielőtt beleihatott volna, kikaptam kezéből az alkoholt, s meghúztam.

Torkomat égető érzés emésztette föl, de mihelyst enyhült a sebfájdalmam, már nem érdekelt. Derek jót szórakozva rajtam kikapta kezemből a simafémet, én pedig visszadőltem a párnák közé.

Egy aranybarna hajú, harmincas éveinek végén járható nő tolta arrébb a fiúkat ágyam mellől, kezében egy köteg fáslival. Hideg ujjai lefejtették rólam az átázott kötést, amire összerezzentem.

Nem akartam látni a pangó húst, amiből megállás nélkül ömlött a vérem. Behunytam szemem, közben lenyeltem nyálamat.

- Súrolta a golyó, - hallottam meg a nő nyugtató hangját. - de egy-kettőre felépül! - biztatott.

Amikor végzett az ellátásommal, magamra maradtam. A fiúkra szükség volt a fronton, a nővérre pedig másik betegeknél.

Oldalamra fordultam.

Az éjjeliszekrényen volt valami, ami nem az enyém. Homályosult látásom csak annyit észlelt belőle, hogy fényes volt és pici, ezért pislogva párat markomba vettem.

Egy gyűrű.

Nem kőberakásos volt, egyszerű csiszolt arany. Ujjaim közt forgatva összeráncoltam homlokom.

- Ki hozott be? - kérdeztem egy másik nővértől, aki gőzölgő levest helyezett elém.

- Egy magas, göndör, zöld szemű - felelt. Bólintottam.

A nyakamban lógó, vékony aranyláncra helyeztem az ékszert függőként, majd fehér pólóm alá dugtam, nekilátva az ebédnek.

~*~

- Jeremiah pedig a puska markolatával csapta agyon a hapsit, aki az árkunkba merészkedett - mesélte jóízűen Taylor, akiben rendesen volt már vodka. A többiek felnevettek, azonban én sem hagyhattam beszámolóját mosoly nélkül.

Csakis az éjjeliszekrényen álló kislámpa szolgált némi fénnyel, ami körül kisebb bogarak telepedtek le. Néha pattogtak a búrában, ezzel is alapzajt generálva.

- Jó kis bige ez a nővérke mi, Hunter? - kacsintott Derek, amire csak megforgattam szemeim. Jeremiah két ujját szájába véve füttyentett, amint az aranybarna hajú nő elém rakott egy hónapokkal ezelőtti napilapot későbbre, unaloműzésként.

- Ha nektek az idősebb korosztály jön be... - hagytam rájuk. A három fiú felröhögött, én viszont inkább meghúztam magam, nehogy valami olyat mondjak, ami ebben a helyzetben nem megfelelő.

- Paul meghalt. - Összeráncolt homlokkal bámultam Jeremiahra, akiből hirtelen csusszant ki ez a rövid kis mondat.

- Egész pontosan mikor? - fogta halkabbra magát Taylor, mire egyként figyeltünk a fekete alakra.

- Egy órája - sóhajtottam. Pontosan tudtam, hogy mivel jár a seregbe való belépés, és mostmár nem tántoríthat vissza ez az eset sem attól, hogy kiálljak hazámért. Itt van a helyem, mégha holtan is szállítanak majd anyám színe elé, csupán a dögcédulámról megismerve testem.

- Azt hiszem, mennünk kell. Most osztják be a szobákat - pillantott rám Derek, mire helyeslően bólintottam.

- Vigyázzatok magatokra - suttogtam. A fiúk arcára mosoly gördült miközben elhagyták a gyengélkedőt, én viszont nem tudtam magamra vidámságot erőltetni. Legbelül már zokogtam, kívülről viszont ezt nem tehettem meg. Uralkodnom kellett magamon, hisz milyen férfi lennék így? A férfiak nem sírnak, legalábbis így tartja a mondás.

Léptek hangjai ütötték meg fülemet, mire felkaptam a fejem. Hamarosan alak is tartozott a zajhoz, akit zöld íriszeiről azonnal megismertem. Mostmár egészét láthattam, nem folytak szét az elém tárulkozó képek.

- Hunter Crane, igaz? - bólintottam. Ajkai brit akcentussal formálták a szavakat. Szóval nem amerikai. Hangja mélységén csak most lepődtem meg igazán. Huszonnégy körül tippelném, de már most olyan orgánumot tudhatott be magáénak, ami egy harminc-negyven évesnek is megállná a helyét. Ettől komolynak látszott, egyben gondterheltnek is. Mint aki az egész világ fájdalmát cipeli hátán. Megkeményedett vonásaiban egy cseppnyi vidámságot sem sikerült felfedeznem eddig. Talán nincs is miért vidámnak lenni. - Jobban van?

- Köszönöm kérdését, igen - hangom az övé mellett vékony cincogásnak hatott.

- Máskor figyeljen jobban magára! - szavaiból egy cseppnyi törődést, érdeklődést sikerült kihallanom, ami miatt elmosolyodtam.

- Talán megerőltető volt megmentenie? - húztam fel szemöldököm pajkosan, kezeimet keresztbe fontam a lapos mellkasom előtt.

- Épp ellenkezőleg.