Papírra írt emlékek (Befejezett)

4. fejezet

Igor azóta is csak a kis könyvet nézegette. Tele volt fényképekkel. Róla, a fiúról, egy kislányról, még Robert és egy másik fiú is benne voltak. Kiegészítve szövegekkel. A könyv borítója egy egyszerű kézírással készült szöveg volt, de annál szebb jelentéssel. HIÁNYOZTÁL! Ez a kicsi mondat olyan melegséggel töltötte el a fekete hajú szívét, mint még soha semmi az előtt. Tisztában volt vele, hogy a tolószékes fiú, aki itt járt, az biztosan a férje, hisz' úgy csillogott a szeme amikor rá nézett, mint egy csillag. A fiún látszott, hogy érdekli mi van vele és aggódik miatta. Ilyesmit pedig már anyja halála óta nem tapasztalt. Vagyis lehet, hogy tapasztalt, de nem emlékszik rá. Ez a gondolot pedig fájt neki. Nem emlékszik a férjére, aki állítólag még a baleset után is majdnem egy évig minden nap bent ült mellette és kitartóan várta, hogy felébredjen. Nem emlékszik a kislányára, aki számára biztosan a világot jelenthette, hisz' mindig is családot akart. De amikor meglátta Vladimirt úrrá lett rajta a pánik. Úgy érezte jobb ha elzavarja a fiút, mint sem, hogy belefáradjon az amnéziájába és elhagyja, de alig egy másodperccel azután, hogy Vladimir összetörve elhagyta a szobát, már bánt minden egyes szót, amit a fejéhez vágott. Legszívesebben utána rohant volna, hogy a megbocsájtásáért könyörögjön, de lábai ezt nem engedhették meg neki. Azóta senki sem jön be hozzá a kórházba. Még Robert sem. Bizonyára mindent tud és megérdemli, hogy már senkit se érdekeljen. A férjét elüldözte, lányát még nem is látta, a barátja pedig haragszik rá. És mindez egy nyavajás amnézia miatt. Már épp ott tartott, hogy az álmok világában keres menedéket, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Felkapta a fejét, hátha a fiú jött vissza, de amikor az ajtóban álló személyt meglátta csak mégjobban elámult. Az ajtóban egy aprócska, fekete hajú kislány ácsorgott, pici zöld ruhában és cipőcskében, hátán egy macis hátizsákkal. Igor bár nem emlékezett rá, de a képek alapján pontosan tudta, hogy ki a kislány.
– Mad... Maddie? – hebegte.
— Papa! —"szaladt hozzá a kislány és felmászva az ágyra édesapja nyakába borult.