Papírra írt emlékek (Befejezett)

13. fejezet

Igor sietve futott végig a folyosón, aminek a végén Robert és Maddie várták őt. A kislány a vörös hajú ölében ült, és nagyon sírt. Mikor pedig meglátta apukáját zokogva szaladt a karjába, hogy a fekete hajú ölelésébe szorítsa a picurka kislányt. Csodálkozott is már, hogy milyen szép kislány lett abból az aprócska babából, akit 6 évvel ezelőtt a karjában tartott. Az emlékeiben a kislány alig volt nagyobb a karjánál és egy rózsaszín takaróba volt bugyolálva.
– Papa! Hol van, apuci? – sírta Maddie. Igor nyelt egy nagyot.
— Apuci megsérült és a doktorbácsik és nénik most gyógyítják őt. — magyarázta Robert, amiért Igor hálásan nézett rá. Ugyanis nem bírt megszólalni a torkában lévő gombóc miatt.
— Ugye nem lesz baja neki és a kisöcsémnek? – erre Igor lehajtotta a fejét. Hogy lehet valakinek egy olyan házassága, ami ennyire balesettel teli. Az ő gyönyörűje mindig is a legjobbat érdemelte. Ehelyett Igort kapta, aki két éven át terrorban tartotta, kis híján megölte a lányukat, elvett 5 évet az életéből. Elfelejtette őt, és most a halál küszöbére sodorta őt is, és a fiukat is. És Igor mit kapott ezekért cserebe tőle? Mély és igaz szerelmet, törődést, egy csodaszép kislányt és igazi családot. A mély gondolataiból az egyik orvos hangja zökkentette ki.
— Hogy vannak? — tette fel a kérdést a két férfi kórusban.
— A babát sikeresen világra segítettük. Felsírt és makk egészséges, ami felér egy csodával. Egyenlőre inkubátorba raktuk. Az apukának azonban nincs ekkora szerencséje. A műtét sikeres volt és él, de mély kómába esett. Nem tudjuk mikor ébred fel. – vegyes érzelmek keringtek a levegőben. Mindenki örült, hogy Vladimir is és a baba is élnek, de ha a fehér hajú nem ébred fel hamar, akkor nem tudják, hogy mi lesz.
– Bemehetünk hozzá? – kérdezte Igor félve. Az orvos megrázta a fejét.
– Sajnalom, de a műtét miatt ez még nem lehetséges. Várniuk kell legalább egy hetet. — mondta és megmutatta, hogy hol fekszik Vladimir. A fiatalabb egy külön kórteremben feküdt, rendesen betakarva, infúzióval a karjában. Az ablakon át nézték a falfehér arcát.
– Mami... – szipogta Maddie. Igor finoman magához ölelte. Az ő gyönyörű angyala mit sem változott az évek alatt. Ugyanolyan szép volt, mint az emlékeiben. Egy puszit nyomott a kislány arcára, majd ismét a férjére nézett.
— Én gyönyörűségem. Nem tudom, hogy érzed e itt vagyok veled, de emlékszem. Emlékszem rád, gyönyörűm. Emlékszem az érzésre amikor először megláttalak. Emlékszem az érintésedre, emlékszem boldogságunkra. Mindenre. Fel kell ébredned, hogy ezt elmondhassam neked. Annyira szeretlek. – folytak le a könnyei az arcán, amik eltűntek Maddie tincsei között.
— Ez nagyon szép volt. – hallottak meg egy hangot a hátuk mögül. Egy doktornő állt ott.
— Köszönöm. — szipogta a fekete hajú.
– Maga nagyon szereti a férjét, igaz? – kérdezte kedves mosollyal az arcán.
— Az életemnél is jobban, csak eddig nem emlékeztem rá, hogy mennyire fontos nekem. — motyogta.
— Elnézest, hogy kilestem magukat. Dr. Amelia Gross vagyok. Én felügyelem a párját amíg kómában van. És elvállaltam, hogy a gyerekét is ápolom.
— Nagyon köszönöm. – mondta hálásan Igor.
— Csak azt szeretném kérdezni, hogy megnézi –e  a kisfiút? — kérdezte mosolyogva a doktornő.