Papírra írt emlékek (Befejezett)

19. fejezet (vége)

A két szülő addig ölelte a kislányt, amíg meg nem nyugodott.
- Tündérkém, figyelj! Szeretünk, épp úgy mint azelőtt. Csak egy kisbaba új dolog és mindenki nagyon izgatott miatta.
— De azért ugye nem vagy rám mérges?
— Édesem, miért lennék mérges? — kérdezte Vladi.
– Pár perce még azt terveztem, hogy visszaviszem őt a bababoltba. — hajtotta le a fejét, mire a Igor és Vladimir hangos nevetésben törtek ki.

"3 nappal később"

Maddie a kiságyon át grimaszolt kistestvérének, aki hangos nevetéssel díjazta a műsort.
— Papa, apuci! Tetszik neki! — fordult mosolyogva az ajtóban álló szülőkhöz.
— Akkor folytasd, de hamarosan alvás. — mondta Vladimir. Tíz percig se kellett várni, mire mind a két gyerek elaludt. Igor lefektette Maddiet, Vladimir betakarta Tommyt. Majd mikor ők is beléptek a hálószobába Igor gondolt egyet és kivette Vladimirt a kerekesszékéből, majd befektette az ágyba.
— Mit csinálsz? — kérdezte kuncogva Vladi.
– Lefektetem az én gyönyörűmet. — mondta miközben csókot nyomott szerelme szájára.
– Vladimir! Arra gondoltam, hogy költözzünk el.
— Mi? Hova és miért? – vonta fel a szemöldökét Vladimir.
– Nem tudom, valahová vidéken, ahol nincs lépcső a házban és a gyerekeknek is jobb felnőni. Hála a te elképesztő gondolkodásodnak van pénzünk. Mit mondasz? Nyitunk egy új fejezetet az életünk könyvében? — kérdezte Igor és minden szavából áradt a komolyság. Vladimir boldog volt, de ha a férje még több boldogságot ajánl fel azt nem utasíthatja vissza.
— És miről szólna az a fejezet?
— Egy szerencsés félnótásról és a csodás férjéről, akik egy álomotthonba költöznek szerelmük két gyümölcsével. Benne vagy? — simogatta meg az arcát. Vladimir mosolyogva bólintott, majd férje ajkára tapadt, aki örömmel viszonozta a csókot.
— Várj csak! Ez a kórházban leesett az ujjadról, a nővér adta oda. Megengeded, hogy ismét az ujjadra húzzam? – mutatta a kis karika gyűrűt. Vladimir felemete a kezét, hogy Igor felhúzhassa.
– Gyönyörűm.
– Szerelmem. – suttogták egymás közé.

***

Fél év múlva a két szülő és a gyerekek valóban elköltöztek. Vettek egy szép házat a várostól nem messze, ahol nincs se lépcső, se korlát. A gyerekek imádták, és mivel a ház előző tulajdonosa egy mozgássérült nő volt, Vladimirnak is tökéletesen megfelelt.
Az életük ment tovább a maga bonyolult, furcsa, olykor túlságosan is szerelmes módján. Bizony. Ez a szüleim története. És az enyém. Thomas Hoodé.

Vége.

Ezzel vége ennek a sztorinak is! Ne feljetek hamarosan talán kezdek újakat, hogy ne unatkozzatok!