Papírra írt emlékek (Befejezett)

6. fejezet

Igor magát látta. Egy ágyban feküdt, ez az otthona volt és feküdt mellette egy fiú. Úgy szorította magához, mintha eleresztené eltűnne. A fiú arca egy angyaléhoz hasonlított. Szebbet még nem is látott, ám ahogy lejjebb nézett látta, hogy a fiúnak egy nagy dudor van a pocakján. Hirtelen egymásra néztek és egy röpke csókot adtak egymásnak.
– Szeretlek.
— Én is szeretlek, gyönyörűm. – hajolt fölé a fekete hajú férfi.

Igor riadtan nyitotta ki a szemeit. Zihálva ült fel a fehér ágyon és megmasszírozta az orrnyergét. Ismerős volt a helyzet, csak most egy kórházi ágyban feküdtek, meztelenül és a fiú hasa lapos volt. Óvatosan megbökte a fehér hajú vállát, mire az kinyitotta a szemét.
– Jó reggelt, drágám!
— Mi...Ja! Jó reggelt, Vladimir! – mosolyodott el a fekete hajú és egy finom puszit nyomott a fiatalabb fejére. Hirtelen azonban eszébe jutott valami ami fontos.
— Maddie? Egész éjjel kint volt a folyosón, amíg mi...– dadogta Igor aggódva.
— Nem, dehogy! — nevetett fel Vladimir. — Robert is bejött velem, megkértem, hogyha a lányom lemegy, akkor vigye haza. Maddie otthon van és Robert vigyáz rá. — magyarázta Vladi, majd felülve felakart kelni, de a lábai nem bírták el így összecsuklott az ágy előtt. Igor felkapott egy nadrágot és gyorsan a segítségére sietett. Már amennyire ő is tudott sietni. Felsegítette Vladimirt és az ágyra ültette.
– Jól vagy? – hajolt le hozzá Igor míg Vladi fedetlen combját simogatta. Bokszer volt rajta.
– Igen. – sóhajtott fel a kisebbik.
– Nagyon remeg a lábad. — mondta Igor, ugyanis Vladimir lába valóban úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
— Segítenél elsétálni egy a mosdóig? — kérdezte, mire Igor bólintott és engedte, hogy Vladimir a vállára támaszkodva elsétáljanak a mosdóig. Majd miután Vladi végzett vissza az ágyig.
— Azért tudsz járni, ugye? – kérdezte Igor kíváncsian, majd férje mellé ült.
– Tudok, csak nem túl sokáig, és messze. Alig tudok felmenni a lépcsőn, de próbálkozom. Mindkét lábam szilánkosra tört. A csontjaimat alig bírták valahogy összeforrasztani. Sikerült, de...Gyakorlatilag használhatatlanok a lábaim. – magyarázta Vladimir sóhajtva. Igor kissé lassú mozdulattal magához húzta Vladit és csupasz hátát simogatta.
Robert és Maddie még délelőtt bejöttek a kórházba, addigra Vladiék is rendbe szedték magukat.

***

Ezután a nap után minden napot együtt töltöttek és beszélgettek. Délután bejött Robert és Maddie. Robert elég szomorúnak tűnt, de nem akart beszélni róla.  Vladi arca hirtrlen grimaszba torzult, amint lenyelte a müzliszeletet. Szabad kezét a szájára szorította és botja segítségével mosdóba sietett ahol a mosdókagyló fölé hajolva kiadta gyomra tartalmát. Nehezen kiöblítette a száját, majd visszabotorkált a többiekhez akik aggódva nézték rá.
– Nincs semmi baj, csak nem esett jól a müzli. – mosolygott halványan, majd leült a kerekesszékébe.

***

Egyik este Vladimir elvonult a mosdóba, ahova végül a vörös hajú ment utána, mert a fiú már egy órája bent kuporgott.
— Vladimir Hood Fox! Most azonnal nyisd ki vagy betöröm az ajtót! – dörömbölte Robert. Most már végre volt eredmény. Vladimir lépett ki az ajtón, könnyáztatta arccal és duzzadt szemmel.
– Vladimir! Mi a baj? – kérdezte aggódva.
— Én... Én…
– Igen, te? Mi a baj? — kérdezte már idegesebben Robert.
– Én...Én terhes vagyok! — fakadt sírva a fehér hajú.