Papírra írt emlékek (Befejezett)

17. fejezet

Egy újabb kis Robert és Kendall sztori. Remélem tetszeni fog! 😊

A szőke fiú a párnák közé bújva zokogott. A szívét olyan bánat marta, mint eddig soha. A szerelme most biztosan gyűlöli őt és erről csakis ő tehet, hiszen bolond módjára makacsul viselkedett és elhagyta azt az ártatlan férfit, akit mindennél jobban szeret a világon. Majdnem egy évig szinte mindennap gondolt a vörös hajúra, aki vigyázott rá, megnevettette, és  boldoggá tette. Azért jött vissza, hogy végleg lezárjon mindent, de most, hogy már tudta, Robert nem csalta meg, csak újra megnyitotta az egészet. Sírt és sírt végtelen bánatában. Szíve szerint már rég vissza futott volna Robert ölelő karjába, hogy ismét ott sírhassa ki minden bánatát, de tudta, hogy nem lehet, hisz elvesztette őt. Halk, szinte tétova kopogás hallatszott az ajtóból. A szőke fiú letörölte könnyeit és megmosta arcát, hogy egy kicsit jobban fessen, de nem segített, mert a szeméből csak az őszinte bánat tükröződött. A kilincset lenyomva nyitotta ki az ajtót, de ott helyben gyökeret is eresztett.
— Jézusom, jól vagy? — ragadta meg két kéz a vállát. Valóban elég rosszul nézett ki. Fáradt volt, mert sokat stresszelt, a lába remegett, az arca pedig már duzzadt volt a sok sírástól.
— Robert... Bejössz? — kérdezte szinte már suttogva, de Robert így is meghallotta és átlépte a küszöböt.
— Kendall, nézd! Sajnálom, hogy csak úgy ott hagytalak. Nem volt helyes.
— Megérdemeltem. Legalább nagyjából tudom, hogy mit éreztél, amikor én elmentem. Ha belegondolok, hogy te hónapokon át még ennél is rosszabbul voltal, összefacsarodik a szívem. Mert miattam voltál rosszul. A sajnálom itt már nem elég, tudom. De... — ekkor Robert finoman a kezébe fogta a másik ujjait majd felemelvén csókott nyomott a fehér kézfejekre.
— Még mindig csak beszélsz és beszélsz, de ezt annyira imádom benned. – húzta magához Kednallt, aki egy csöppnyi ellenkezést sem mutatva hagyta, hogy a két erős kar, ami mindig melegséget és biztonságot nyújtott neki, átkarolja és az izmos testhez szorítsa. Így álltak talán percekig, míg nem Robert egy kicsit eltolta a fiút, aki egy pillanatig értetlenül nézett szerelmére, majd amikor az említett személy benyúlt a zsebébe és egy kis kerek ékszert vett a kezébe letaglózott.
— Kendall Show! Egyszer már elveszítettelek és soha többé nem akarlak távol tudni magamtól. Nem lesz semmi sem olyan, mint régen, de szeretnék egy új fejezetet nyitni az életemben, aminek nem te és nem én, hanem mi vagyunk a főszereplői. Szóval, hozzám jössz? — ereszkedett térdre Robert. Kendall arcára ráfagyott a döbbenet. Még pislogni sem tudott. Megérdemli ő ezt a tökéletes férfit? Ez a tökéletes férfi megérdemli őt? Nem vágyott másra, csak a boldogságra és most, hogy a vörös hajú feltette ezt a kérdést, úgy érezte boldogabb, mint egész eddigi életében valaha. Sírva borult Robert vállára.
– Ig...Igen... Milliószor is igen! Kérlek...Élj velem örökké! — karolta át a nyakát. Robert pedig mosolyogva magához szorította. Mikor végre felkerült az apró ékszer az ujjára, Kendall fáradtan bújt Robert vállába.
— Fáradt vagy? — kérdezte a vörös hajú, de csak egy bágyadt bólintás volt a válasz. Felkapva szerelmét menyasszonyi pózba befektette az ágyba és bebújva mellé nézte, ahogy szinte szonnal mély álomba szenderült.