WHO ARE YOU? (F.W)

Én, a penészes zsömle

-Na, ezt jól megcsináltuk.-mondta halkan Jackie.

-Csináltuk? Egyedül én vagyok felelős mindenért. Nem lehet. Ne haragudjatok rám, kérlek. Én igazán nem így szerettem volna. Megyek megkeresem őket!-mondtam idegesen és felhevültén és már pattantam is fel.

-Neee!-kiáltottak rám egyszerre.-Hagyd csak őket.-javította ki Mona.-Megbeszélik ők. Már régen meg kellett volna. Nem csináltál semmi rosszat, lehet, hogy sikerül túl lenniük a múlton és újra egymásra találnak.-mosolygott.

-Már rég megbeszélhették volna, csak hát közben ez a barom összejött azzal a ri...riboszómával.-kuncogott Adam.

-Dik, ez ilyen szavakat is tud?-forgatta a szemét Jackie.

-Újra összejönni?-motyogtam. Uhg. Háát...én örülnék nekik. Igazán. De most tényleg na. Csak, olyan furcsa ezt így felfogni. Hu. Mert ők a legjobb barátaim. Mármint Hannah, akármilyen szókimondó is és néha olyanokat mond, hogy helyben elsüllyednél, mindig számíthatok rá és mindig mellettem van. Finn pedig, egyszerűen annyira megnyerő és őszinte. Bár nem ismerem rég óta, fontos nekem és okéé, néha elejtek olyan mondatokat meg rosszul reagálok le helyzeteket, de nem érzek nála mást, mint szeretetet egy barát iránt. Egy jó barát iránt. És nem szeretném ha ezt nem sikerülne megbeszélniük. Akár el is veszíthetem őket mert olyan egy mamlasz vagyok basszus.

-Már sok idő eltelt!-pattantam fel.-Valami baj lehet.-mondtam. Ideges voltam mert tudtam miattam történik minden. Én meg ülök itt mint egy magatehetetlen penészes zsömle.

Felkaptam a cipőmet és hangosan becsaptam az ajtót magam mögött. Lekanyarodtam a ház sarkánál, Jackie-ék kertje felé, mert nem találtam logikusnak elbotorkálni messze innen.

Amint befordultam, szemem előtt rögtön feltárult a kert a nagy hintával a nyárfával, mely már hullatta gyönyörű leveleit, amik megfestődtek,mintha egy művész ecseteit törölte volna beléjük.

Megtaláltam őket. Bontsunk pezsgőt meg akadszunk fel engem! Mindig akkor érkezem amikor kínos szituációba keverhetem magam. Embeer de egy gyász vagyok.

A nyárfa törzsének háttal támaszkodott Hannah. Finn egyik keze pedig Hannah feje mellett támaszkodott, míg másik kezét összefonta Hannah ujjaival ami ott pihent köztük. Ijj egy jókora pofon csattanását éreztem magamon. Megcsapott a felismerés, hogy Hannah szereti Finnt. Nagyon szereti.

Hannah beszélt és közben mosolygott. Igazán boldognak tűnt.
Finn elvette kezét Hannah feje melől és azzal is öszekulcsolta ujjaikat. Hannah felnevetett és megölelte Finnt. Nem hallottam mit beszéltek, csak kis foszlányok jutottak el hozzám, pedig igazán, hogy szerettem volna tudni az egészet. Egy idő után pedig hangosabbra váltottak. Nem láttak engem, nem gondolták, hogy hallom: - És Sky?-kerdezte Hannah.
-Szeret engem.-mondta Finn.-Őszintén és tiszta szívvel. Látom rajta.
-Nem jó. Nagyon nem.-sóhajtott és homlokát Finn mellkasának támasztotta. -Mikor beszélsz vele?
-Áhh!-lépett Finn hátra egy lépést. -Nem állok készen Hannah. Nem kellett volna ez az egészet elkezdeni. Rossz döntésnek érzem. Leláncolt és bármennyire küzdök, nem tudok szabadulni...

-Ohhó! Szóval csak egy lánc vagyok. És én még...én még azt hittem...-fogtam a fejem zavartan. Kusza gondolatok cikáztak körülöttem. Elöntött a düh és az igazságtalanság. Mintha magamhoz láncoltam volna őt és nem engedném. Mintha korlátoznám bármiben is vagy nem hagynám élni.

Mindketten felém kapták fejüket, kezüket pedig elengedték. Hannah zavartan álldogált, ám Finnt kezdte elönteni a düh.

-Mit Sky? Hogy ha kihallgatsz minket akkor majd azt fogod hallani, hogy viszont szeretlek? Sőt, imádlak? Ez nem egy kibaszott romantikus film. Ébredj már fel!-kiabált Finn.
-ESKÜSZÖM, HOGY NEM ÉRTEM MI A NYAVAJÁRÓL BESZÉLSZ!-ordítottam.
-Ó, mondjam is ki? Szerintem eleget hallottál. Tudod miről beszéltünk.
-Mi történt veled Finn?-léptem felé ijedten.-Miért játszod most ezt?
-Játszani? Nem vagyunk kisgyerekek. Hát nem érted? Tudom, hogy szeretsz. És...

-Persze, hogy szeretlek Finn. Hisz a barátom vagy. Az egyik legközelebbi.
-De te jobban szeretsz ennél.
-Nem, nem, nem-kezdtem el csukladozni. Ösztönösen a hajamba túrtam és szemem kezdett elhomályosodni.

Annyira valószerűtlen volt ez az egész. Nem értettem mi történik. Finn miért mond ilyeneket. Hogy kapcsolódik ez az egészhez?

-És ha így lenne? Miért lenne baj? Miért nem lehetnek érzéseim irántad? Hm? MONDD, MIÉRT NE SZERETHETNÉLEK?-ordítottam sírva.-Tudom miért csinálod most ezt.-csóváltam a fejem.-Azt hiszed, azért hívtalak ide, mert tudtam, hogy együtt voltatok és újból megcsináljam a balhét nektek? Hogy szétszakítsalak véglegesen. Nehogy véletlenül ha bemutatlak titeket egymásnak, újra fellobbanjon valami? Vagy mondd el kérlek mert esküszöm nem tudlak hova tenni. Mire jó ez a dráma?

-Most mondtad el. Pontosan. -mosolygott gúnyosan.
-Gratulálok! Igazán ügyes. Ezt okoskodtátok ki ketten? Hannah? Mi a szent szart művelsz? Én soha nem tennék ilyet. Különben is. Olyan titokban volt az egész kapcsolatotok, hogy még eszemben sem volt, hogy ti valaha...

-Elég. ELÉG LEGYEN!-kiáltotta el magát Mona. Mona! Tud kiabálni amúgy. Mind a hárman kiszaladtak a házból és felajzva, tajtékozva rohantak hozzánk.

-Mi folyik itt? Az egész utca zeng tőletek!-kiabált Jackie. -Gyertek be a házba! Azonnal!

-Én befejeztem. -kezdtem el hátrálni, míg Finnel folyamatos szemkontaktust tartottam. Arcomról sütött az ijedség és a harag. Agyamban tombolt az értetlenség és azt hittem felrobbanok. Hogy gondolhatnak ilyet? Ki az az őrült aki ilyen összeesküvés elméletet gyárt egy kis semmiségből. Vagy inkább miért?

-Pedig kénytelen leszel, mert ez még csak most kezdődik. -mondta Finn.
-Hát akkor én most le is zárom. Elegem van. Ez lesz a legjobb nem igaz? Felszabadulsz zsarnokságom alól. Többé nem vagy hozzám kötve.-tártam szét a karom. -Sziasztok...-suttogtam és sarkon fordulva elvonultam.

-Majd egyszer mindent megmagyarázok. Csak légy türelemmel!-kiabált utánnam Finn.
-Csakhogy engem nem fog érdekelni!-kiabáltam vissza.

A bonyodalmak pedig itt kezdődtek.

Amint hazaértem és becsaptam magam mögött a szobám ajtaját, leborultam az ágyamra, de egy könnycseppet sem tudtam ejteni. Annyira fájt, hogy a sírás határán is túl volt már. Hogy belülről mart. Mert egyszer az életben találtam barátokat, már a biztonság tudatában éltem, amikor minden összedőlt, mint egy ingatag kártyavár. Pedig csak az alapok voltak felépítve.

Ezen pedig az sem segített, hogy másnap iskola. Agyamba pedig fészket rakott egy gondolat, hogy valami készülőben van. Én pedig egyedül maradtam ellene. Ismét.