Kelepce

472 34 3
                                    

Szóval... Nem vagyok híres a depresszióimról, sem a melankóliáról, de bevallom, két hetet jócskán kihúztam a szobámban.

Csak zuhanyozni, a fürdőbe és ételért mentem ki. Egész nap feküdtem, vagy ültem az ablakom előtt és bámultam a hóesésben járkálókat.

Anyáék abban a fázisban voltak, hogy orvost akartak hívni, mikor végre két hét után elhagytam a szobám, fél óránál tovább és kijelentettem, hogy másnaptól bejárok az iskolába, ha már nem csaptak ki a múltkor és lehetőségem van rá.
-Ezzel van egy probléma-mondta apa, miközben a látrát ráncigálta be a bejárati ajtón.-Minek nem...akar...ez..beférni...-motyogta.
-Mármint a létrával?-nevettem.
-Mármint a sulival.-állt meg egy pillanatra, hogy kifújja a levegőt. -Ez a létra dögnehéz.-szuszogott.
-Mi? Mi baj a sulival? -kapkodtam.
-Hát izé...-bújt elő anya a konyhapult alól, ahol a botmixert kereste a desszert elkészítéséhez. -Magántanuló leszel. Meglepii!-támaszkodott a pultra és bűntudatos mosollyal nézett rám.-Gondolkoztunk is rajta, hogy elfogadjuk-e, de nem voltunk olyan helyzetben, illetve jobbnak tartottuk mint, hogy kivágnak mint macskát...szóval érted...kakilni.-sétált oda hozzám, hogy megsimogassa a karomat, mert tudta, hogy abban a fázisban vagyok, hogy percek kérdése és kiborulok.
-Ezt nem értem. - néztem furán anyára, miközben egyet hátra léptem.
-Az igazgató, bár nem csapott ki, nem engedélyezte,hogy ezentúl is bejárj az iskolába és személyesen is találkozz a többiekkel.
-Mikor akartatok szólni róla? Csak úgy mellesleg...-akadtam ki.
-Most?!- kérdezte anya idegesen.
-Ez...arrrgggh!-túrtam idegesen hajamba és felszaladtam a szobámba, majd becsaptam a szobám ajtaját. 

Mondhatom igazán remek. Nem elég, hogy kinézett az osztály, de még én vonuljak számüzetésbe, mikor engem piszkáltak?

Kérdem én: Hol itt az igazság?

Fel s alá járkáltam a szobámban, az almát csócsálva, amit mielőtt felszaladtam a lépcsőn, kaptam ki a pulton levő kosárkából. Nem maradhat ennyiben. És bár tényleg nem állok a helyzet magaslatán, nem törődöm bele úgy, hogy nem próbáltam meg tenni ellene.
Elterültem az ágyamon és percekig bámultam a plafont.

Befoghatnám a szám, hisz így is földön kúszva kellene törleszkednem az igazgatónak...ó, pontosabban a fiának...annak a...leendő apukának?!(Mindegy is)..mert elintézték maradásom, de ha most nem teszek semmit..olyan érzés mintha vesztettem volna. Ne én legyek az, aki itthon ülök. Akinek nem lesznek barátai,mikor sosem voltak, de, hogy esélyem sincs szerezni.

Igazából, esély az volt. Több is. Mind miattam mentek tönkre.

Felkaptam magamra egy fekete farmert, egy meleg szürke, kötött garbót, egy bokacsizmát, a kabátomat, sapkát, sálat, kesztyűt és elindultam a hófúvásban. December elején jártunk már, bár a havazás csak egy hete vette kezdetét.

Elbaktattam az iskoláig, ahol még épp az utolsó órák zajlottak. Kis szerencsével, vagyis az én szerencsémmel,összefutok mindenkivel akivel nem kellene.

Feltéptem a bejárati ajtót,mire minden arra járó szem rám szegeződött. Szünet volt. Pedig direkt úgy időzítettem, hogy még tartson az óra. Kicsit elkalandozhattam útközben. Nem mertem szétnézni, pedig rengetek pillantás égette arcomat. Köztük pedig talán ott volt egy-két ismerős arc is. De nem tudtam ezzel foglalkozni. Annyira kellemetlen volt, hogy csak a földet bámultam zavaromban.

-Ááá kisasszony!-kiabált át a tömegen a portás, mire az is engem kezdett el bámulni, aki eddig rám sem hederített. Fejem ijedten kaptam fel.
-Uhh.-fújtam ki a levegőt és éreztem, hogy az arcom kezd egyre vörösebb lenni és irtó meleg lett bent hirtelen.

Lassan átsétáltam a tömegen, míg többségük követett tekintetével, a többi pedig folytatta eddigi útját.
-Jó napot Bob!-könyököltem a porta pultjára, arcomat pedig tenyerembe hajtottam.
-Noo, mi a baj?-kérdezte kedvesen, látva összezavarodott viselkedésem. 
-Nem tudja, az igazgató bent van a suliban? -motyogtam a tenyerembe.
-Bent van bizony.-hallottam a suttogást közel a fülemhez. Gyorsan elkaptam kezeimet az arcom elől és ijedten fordultam hátra. A hang ismerős volt, de régen nem hallottam már. Olyan volt mint egy elveszett képesség, amiről megfeledkeztem. Ismerős volt, de sokkal férfiasabb és mélyebb mint emlékeztem rá.

WHO ARE YOU? (F.W) Where stories live. Discover now