A kötelék (Befejezett)

9.rész

- Igen anya. Máris hazaértetek?

- Igen, hamarabb elindultunk, mert Dan nem érezte jól magát az este. Hát ő kicsoda? - majd oda jött mellénk és megsimogatta a hátamat.

- Balesetünk volt, és Asht és Jamet bevitték a kórházba. A semmi közepén voltunk, és nem tudtam, hogyan hazajönni, de szerencsére felvett Daemon és hazahozott. - felé fordultam. - Köszönöm a segítséget és remélem, hogy egyszer még találkozunk, legalábbis nem ilyen módon. - majd rá mosolyogtam és megragadtam anya kezét.

- Hát köszönöm, hogy hazahoztad és nincsen semmi baja hála istennek. Gyere Fanni, ideje bemenni. - majd megfordultunk és belépve a házba becsuktam az ajtót.

Egy ideig csendben álltunk az ajtóban anyával, majd mikor meghallottuk a motor zúgását kinéztünk a függönyön keresztül és láttuk, ahogy elhajt.

- Eléggé közel voltál hozzá. - majd elengedte a kezemet és rám nézett.

- Csak lesegített a motorról, hogy ne essek el leszálláskor. Ennyi az egész. Amúgy is látod, hogy milyen helyes nem? - biccentettem az irányába.

- Az biztos. Tetszik neked ugye? - szűkölt össze a szeme egy pillanat alatt.

- Anya, egy ilyen srácnak több, mint három barátnője lehet egyszerre! Nem leszek negyedik kerék számára.

- Remek, mert ugye tudod, hogy ha találsz valakit azt be kell számunkra mutatnod, igaz?

- Kit kéne bemutatnia? - jelent meg apu előttünk a konyhából kilépve.

- Csak, ha Fanni találna magának egy helyes fiút. Nem lenne szép, ha nem tudnánk róla ugye?

- Hát persze, viszont érthető lenne, ha először csak találkozgatnának feltűnés és egy szó nélkül. Hiszen ilyen a fiatalság nem Caren? - majd apa nyomot egy puszit az arcomra és átölelte anyát.

Kihasználtam az alkalmat amíg egymásnak szentelték mindkét kezüket és felrohantam a szobámba. Becsuktam az ajtót halkan a kulcsommal és lehúztam a redőnyt is. Felkapcsoltam a kis lámpát amit kiskoromban találtam a kuka mellett és lefeküdtem a földre. Bámultam a plafont amin megjelent többszáz apró csillag és egy hatalmas hold. 

Amikor még csak az ötödik családból akartak visszavinni, sokáig odakint a kertben hagytak, hogy azt tegyek amit akarok, csak kerüljem el őket magasról, néha pedig az utcára löktek. Amikor egymagam bolyongtam délután a hidegben egy vékony pólóban és szakadt farmerben a kuka mellett megpillantottam egy apró faládát, és odasétáltam. A dobozka sajnos törött volt, viszont mellette megtaláltam ezt az apró, napelemes lámpát és hazavittem. Egyedül ezt az egy tárgyat tarthattam meg az utazások során, mert olyan volt, mint én, egy darab szemét, ami a kukába való.

 Miközben bámultam a sok csillagot, mindig elképzeltem, hogy néha kisétálok a szüleimmel éjszaka egy tisztásra és együtt nézzük a csillagokat boldogan, mint egy nagy család. Néha egyedül kimentem a dombra ami messzebb van a háztól egy kicsit és ott feküdve a fűben, a csillagokat bámultam. Lélegzetelállító volt a látvány. Meleg volt, mégis néha egy gyengébb szellő végigsüvített lehűteni a testemet. Az éjjeli állatok apróbb neszét lehetett hallani itt-ott, de leginkább a tücskök ciripelése volt hallható. Hazafelé pedig a szentjánosbogarak világították meg a sötét utat számomra. Bárcsak egyszer együtt nézhetnénk a csillagokat Daemon. Bárcsak veled lehetnék örökre.

A telefonon csörgésére ébredtem fel reggel. Elaludtam a padlón és eléggé fájt a hátam amikor felültem. Felvettem a telefont és az orvos volt az a kórházból. Ash és Jam felébredtek és már holnap délután, ha mindent rendben találnak akkor hazavihetjük őket. 

Átöltöztem egy virágos ruhába és egy hófehér szandálba, majd lerohantam halkan a lépcsőn és elindultam a kórház felé.

 A nővértől megtudtam a szobaszámukat, majd megálltam egy pillanatra az ajtóban, és vettem egy mély levegőt. Benyitottam és megpillantva Asht, könnyekben törtem ki. Tudtam, hogy nem történt semmi baj, hiszen saját szemeimmel láttam, ahogyan sérülés mentesen elviszik a többiek őket, de mégis fájt a szívem értük. Odarohantam, átöleltem Asht jó szorosan és ő is könnyekben tört ki. Megsimogatta a fejemet, majd felálltam és átöleltem ugyanolyan szorosan Jamet is aki viszonozta, könnyek nélkül. Végülis egy igazi férfi nem sírhat.

- Hallottam, hogy balesetetek volt és amikor mondták, hogy ide hoztak titeket azonnal ide rohantam. Mégis mi történt? - néztem végig rajtuk.

- Éppen hazafelé hajtottunk az úton, amikor összeütköztünk egy kamionnal, és utána már csak a sötétség.

- Szerencsére, mintha csak egy angyal segített volna nekünk! Megmenekültünk és nem lett komolyabb bajunk.

- Értem. Az orvos azt mondta, hogy holnap délután, ha mindent rendben találnak nálatok, akkor haza is mehettek.

- Ez remek.

- Igen, nincsen sok kedvem itt maradni. - morogta Ash a takarót átvizsgálva.

- Ugyan már Ash, pedig azt hittem szeretsz lógni az iskolából! - mondta az ajtóban egy ismerős hang és megfordultam.

Ott állt, nekidőlve az ajtó félfának és széles mosollyal nézett minket. Még mindig ugyanolyan volt, semmi nem változott rajta, talán annyi, hogy magasabb lett. Szőke haja és tengerkék szemei ragyogtak a napfényben, és kezében egy csokor fehér rózsát tartott, a kedvencemet.

- Leo, mégis mit keresel itt? - kérdezte Ash és felült az ágyon.

- Hallottam, hogy az uncsitesóm kórházba került és gondoltam megnézem, hogy van. Jól érzed magad James? - fordult a fiú felé.

- Persze haver. Az meg minek?- biccentett a rózsák felé.

- Áh, ez? - majd felemelte a rózsákat és átnyújtotta felém mosolyogva.

- Hékás! Mi vagyunk azok akikkel történt valami! Akkor miért Fanni kap virágot helyettünk? - kérdezte idegesen Ash.

- Azért, mert nem szereted mondjuk a virágot? - nevetett fel Leo és megjelentek azok az ellenállhatatlan gödröcskék az arcán.

- Akkor is adhattál volna nekünk is valamit. Mellesleg mit akarsz tőle? Már régen le vagy koppintva Leo. - majd dühösen egymásra pillantottak.

- Mi lenne, ha idakint beszélnénk inkább Fan? - fordult felém mosolyogva.

- Rendben. Csak egy perc és visszajövünk Ash. Nyugalom, különben holnap sem engednek ki innen. - majd fújtatva hanyatvetette magát az ágyon.

- Két percet kaptok, nem többet. - majd kimentünk a szobából.