22.rész

341 13 0
                                    

Értetlenül néztem az előttem álló rokonnak a szemébe, akinek még csak a nevét sem tudtam és nem tudtam, hogy mit mondjak vagy mit tegyek. Lassan elindult felém széttárt karokkal és nem mozdultam, nem ellenálltam neki. 

Ahogy láttam, a felém közeledő karokat amik arra vártak, hogy viszonozzam a gesztust, újra könnyek törtek elő belőlem, mert ez a pillanat mindig arra emlékeztetett, mikor először apa megvigasztalt, mert elestem a járdán.

- Ugyan már kicsim, a nagy lányok soha sem sírnak. Csupán felállnak és folytatják útjukat. - s végigsimított a fejemen. - Az én hercegnőmet mindenki meg fogja védeni és soha nem esik majd baja, ígérem. Úgyhogy ne sírj, inkább együnk egy fagyit, mit szólsz hozzá? - és felém nyújtotta a karjait, hogy átöleljen.

Ezután minden alkalommal így tett, és az ölébe húzott, hogy úgy érezzem magam, mint egy valódi hercegnő. Mindig a kedvenc dalunkat dúdoltuk útközben és soha nem engedte el a kezemet amikor együtt voltunk. Ő volt a legjobb apuka akit ismertem, és most ugyanilyen gesztussal közeledett felém valaki más is, akit talán ugyanúgy szerethetek, mint egykor őt is. 

Megérezve az erős, meleg karokat amik átöleltek elöntött a megkönnyebbülés és a boldogság. Újra tudtam érezni, újra előtörtek elfolytott könnyeim, és némán sírtam miközben ez az férfi, erősen tartott, nem kérdezett és nem is nyugtatgatott, csupán hagyta, hogy a düh ami felgyülemlett bennem, most apránként elpárologjon.

-Eléggé hasonlítasz anyukádra Fanni. - mondta miközben kocsikáztunk a háza felé.

- Én már nem emlékszem az arcukra. -komorodtam el és rá pillantottam.

- Akkor van egy meglepetésem számodra. - majd bekanyarodtunk a házához.

Egy kis faház volt az erdő mélyén, mégis olyan modern volt, mintha a belvárosban lennénk. Belépve az ajtón az első amit észrevettem egy portré volt, amin én voltam. Vagyis hát hasonlóan nézett ki, mint én, mégis látszott a különbség a tekintetében és mosolyában.

- Ő itt az anyukád. - lépett mellém és elmosolyodott.

- Tényleg hasonlítunk egymásra.

- Igen, amikor megláttalak, miután kiléptél a fényre akkor egyszerűen előtörtek a régi emlékek Sierraról és nem tudtam mit teszek, csak megtettem.

- Köszönöm, hogy befogadsz magadhoz Trevor.

- Ugyan, mi Thompsonok tartsunk össze nem igaz? - majd átöleltem. - Na gyere hosszú volt ez a nap úgy hiszem. - s megmutatta a szobámat.

Ezután nem emlékszem sok mindenre. A napok telni kezdtek én pedig egyfolytában Trevor körül voltam aki megállás nélkül mesélte a történeteket a családunkról. Minden történetben ott szerepelt ő is és anya is, azonban apa nem volt sehol. Soha nem említette, még csak mesélni sem mesélt róla. Ezzel ellentétben anyát olyan jól ismerte és olyan részletesen elmesélte, mintha ő maga lenne Sierra.

Ezekben az időkben nem igazán mozdultunk ki a házból és én nem is bántam. Mióta ott hagytam a szüleimet biztos vagyok benne, hogy keresnek engem és a rendőrök is. 


Ami azonban kezdett leginkább feltűnni az az, hogy egyszerűen képtelen voltam elfordítani a tekintetem Trevorról, és nem tudtam másra gondolni csak rá és a történeteire. Belemélyesztette magát az elmémbe és hiába próbáltam, egyszerűen nem tudtam sem Dawsonra sem pedig Daemonre gondolni. Végül pedig egy idő után nem is próbálkoztam, egyszerűen nem ment, csupán hagytam, hogy sodorjon az ár tovább és Trevor meséi.

- Mondd kedvesem nem lenne kedved kimozdulni a házból egy kicsit? Már elég régóta be vagyunk ide zárva. - megdermedtem.

Nem tudtam, hogy egyszerűen hogyan is mondjam el neki a történteket. Hogy mondjam el, hogy a nevelő szüleimet majdnem megöltem, hogy azóta biztosan keres a rendőrség és, hogy a Thompson lány összejött az állítólagos ellenség fiával?

Látva a tekintetemben lévő félelmet és szomorúságot, odajött hozzám majd megölelt és annyit mondott, hogy minden rendben lesz. Én pedig elhittem neki.

Délután kettő óra tájt már a városban kocsikáztunk és megálltunk az egyik étteremnél. Igazán elegáns volt a hely, és biztosan méregdrága is. Így mégis örültem mikor indulás előtt Trevor behozott nekem egy ruhát és néhány hozzátartozó ékszert és cipőt. Először soknak gondoltam, végülis nem a színházba tartunk, azonban belépve az étterembe teljesen normálisnak éreztem magam benne.

Miután helyet foglaltunk és a pincér felvette a rendelésünket, egy gyengéd fuvallatot éreztem magam mellett, majd megfordultam. 


Ott állt Lydia és Frederich kézen fogva és éppen elfoglalták a helyüket a pincér kíséretében. Egy pillanat alatt történt minden. Elhomályosult a világ körülöttem és egyszerűen csak a fonalakat láttam körülöttünk. Lydia és Frederich között ugyanúgy egy vastag aranyszál futott, míg Frederichből felém egy fekete. Azonban megpillantottam két másik szálat ami Frederichből indult, és Trevornál ért véget.

Az egyik szál fekete volt akárcsak az enyém, azonban a másik szál gyémántból készült. Az emlékek a régmúltról. 


Az ő közös múltjuk amit talán békén kellene hagynom, de egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem. Óvatosan megérintettem, mintha egy erősebb mozdulattól szertefoszlana és megrohamoztak az emlékképek. Azonban az a régi történet nem róluk szól. Az a régi, igazán RÉGI történet, méghozzá a kezdetek, ami miatt a két család meggyűlölte egymást és véres harcot vívtak mindezidáig.

Egy különös helyen voltam a tenger mellett. Egy sziklaszirten álltam s előttem három ember állt egymással szemben, veszekedtek, dulakodtak, s tudtam, hogy nem lesz jó vége.

A semmiből azonban visszább ugrottam az időben, képeket láttam magam körül, emlékeket arról a három emberről. Két fiúról és egy lányról szólt a történet.

Az egyik fiú Eric Thompson volt, míg a másik...

Mikor megpillantottam Daemont egyszerűen elállt a lélegzetem. Ott állt teljes életnagyságban előttem, s kedvem támadt volna megölelni, azonban tudtam, mindez a múlt és ő valójában nincs itt, az előttem álló személyt Danielnek hívták.

A harmadik személy egy ember lány volt Kathy.

Kathy előtt a két fiú legjobb barátok voltak, azonban egy napon megjelent ez a különleges lány aki elrabolta mindkét fiú szívét. Eric mindennél jobban szerette a lányt, ajándékokkal halmozta el és a nap minden percében mellette volt, mégis Kathy a Daemon hasonmást szerette jobban, érezte, hogy ő az igazi.

S mindez be is következett amikor megfogták egymás kezét s megtörtént a bevésődés számukra. Rögtön vissza ugrottam a szirtes jelenethez ahol ők hárman veszekednek. 

Ericnek fáj, hogy a barátja elárulta őt, hogy a szerelme valójában nem viszonozza érzéseit iránta. Daniel próbálta megnyugtatni barátját, azonban egyre közelebb lépkedtek a szirt széléhez. Míg végül Daniel megcsúszott, s lezuhant.

Eric, Kathy és én is azonnal utána kaptunk, hogy megragadjuk a kezét és fennt tartsuk, de elkéstünk. Daniel még nem kapta meg a képességét így nem tudott megmenekülni, Eric pedig szintén tehetetlenül figyelte ahogy legjobb barátja lezuhan a sziklák közé.

Kathy összeroppant, hibáztatta Ericet s elmesélte mindenkinek világfájdalmát, azonban egy valamit kifelejtett a történetből, méghozzá azt, hogy baleset volt, nem pedig Eric lökte le a szirtről.

Nem sokkal később Kathy nem bírta tovább, leugrott a szirtről, hogy Daniellel lehessen a túlvilágon, hogy elfelejtse a fájdalmat amit átélt.

Utoljára csupán őket kettejüket láttam a sziklán feküdni vérben úszva, összetörve és halott tekintetükkel engem figyeltek.

A kötelék    (Befejezett)Where stories live. Discover now