19.rész

343 15 0
                                    

A többiek felé fordulva lesétáltunk a lépcsőn, majd Dawson a másik oldalamra állt és egy pillanatra megálltam a lépcsőn. Szétnéztem a tömegen és koncentrálni kezdtem. A szemem elködösült és végignéztem mindenkin aki itt tartózkodott. A felnőttek között szőtt arany és ezüst szálak vegyültek, míg a gyerekeik között ezüst ragyogott egyedül. Daemon testvérei között a szálak ezüstösen ragyogtak, a szülei között pedig arany szálak és egy kis vörös szál is meghúzódott. 

Dawsonra pillantva egymáshoz kötődtünk ezüst szálunkkal, és Daemonhoz pedig egy erős és vastag aranyszál kötött. Éppen elindultam volna lefelé a többiekhez, mikor hirtelen megpillantottam magamból kiindulni két korom fekete szálat és tudtam, hogy ezek a szüleimhez vezetnek.

- Fanni, valami baj van? - kérdezte aggódó tekintettel Daemon, de nem válaszoltam.

Megfogtam az egyik fekete szálat ami belőlem indult ki és eltűnt körülöttem minden. Az árvaházat pillantottam meg amikor örökbe fogadtak engem. Először a szálunk ezüstté alakult, de szépen lassan ahogy telt az idő feketévé sötétült és egyre vastagabb lett. Megutáltak, de nem értettem miért. Mikor visszatért a tekintetem éreztem, hogy Daemon keze a vállamon nyugszik és felé fordultam.

- Minden rendben?

- Igen, minden rendben van. Csak elkalandoztam egy kicsit.

- Értem. - majd lesétáltunk a lépcsőn és Frederich is átölelt engem.

- Dawson, minek köszönhetem, hogy Fannival együtt jelentél meg a partinkon? Ugyebár tudod, hogy nem szívesen látunk?

- Most már muszáj lesz. - vigyorgott rá és megfogta a kezemet.

- Mit csinálsz Dawson? - kérdezte Daemon.

- Ugyanis, mi... testvérek vagyunk. - fejeztük be együtt a mondatot és egymásra mosolyogtunk.

A többiek tekintetét látva lekonyult a mosolyom. Mindenki elképedve és némán figyelt bennünket, még Daemon is. Frederichnek grimasz jelent meg az arcán, Lydia pedig sokkos állapotban volt a hírtől. A vendégek is mind megfagytak a hírnek hallatán, majd hirtelen megcsillant a látókörömben valami, amitől elállt a lélegzetem. Egy erős és vastag koromfekete szál jött belőlem és Dawsonból, ami egyenesen Frederichhez vezetett és hátrálni kezdtem tőle. Dawson tudta, hogy valami nincs rendben, így elém állt, de közben hátrált velem.

- Gyűlöl minket. - suttogtam Dawsonnak és Frederichre meredtünk.

- Mégis mit hordtok itt össze? - kérdezte értetlenül Lydia.

- Aminek hallottad. Testvérek vagyunk. Én és Fanni. - mondta Dawson és megszorította a kezemet.

- Mégis, hogyan?- hitetlenkedett Stephanie.

- Kiskorunkban, a szüleinket megölte valaki, és akkor árvaházban kötöttünk ki. Én még nem emlékeztem Dawsonra, mert olyan két éves lehettem amikor eltűntnek nyilvánították a rendőrök. Nem beszéltek róla a szüleim, így nem tudtam a létezéséről, egészen az árvaházig. Ott megismerkedtünk és elválaszthatatlanok lettünk egymásnak. Azonban amikor örökbefogadtak engem is és Dawsont is, akkor nem tértem többé vissza, és nem hallottam felőle. Megismertem amikor előző alkalommal itt volt, és úgy gondoltam, hogy egy régi jó barátom visszatért. Mikor eltűntem és nem jelentkeztem, Dawson visszavitt a városba ahol nevelkedtünk és megtudtam az igazságot az árvaházról, a történtekről miután én elmentem. Azután pedig rájöttünk, hogy testvérek vagyunk. Megkérdeztük egymás teljes nevét, és akkor mindketten ugyanazt válaszoltuk rá.

- Micsodát? - kérdezte fogcsikorgatva Frederich.

- Thopson. - feleltem és ekkor Frederich dühétől és erejétől az összes villanykörte szétrobbant.

A kötelék    (Befejezett)Where stories live. Discover now