A kötelék (Befejezett)

15.rész

- Szia Steph, én vagyok az. - mondta a telefonomban és közben engem figyelt az ablakból.

- Dawson? Mégis mit keres nálad Fanni telefonja? Mit csináltál vele?! Már legalább négy napja eltűnt! Daemon pedig teljesen kész van, mert érzi, hogy valami baj van vele! Hol van?

- Nyugalom, otthon van, csak meglátogattam őt tegnap este. De amit láttam... - sóhajtott egy nagyot.

- Mi a baj?

- Tele van sebhelyekkel és a keze is eltört. Be van zárkózva a szobájába és nem akar elmenni. A kórházba nem vihetem, mert... - nem merte elárulni a titkomat.

- A szülei voltak igaz? - meglepődött.

- Tudsz róla? Mégis honnan? És ami fontosabb miért nem tettetek akkor ez ellen semmit?! - mérgelődött.

- Véletlenül beleláttam az elméjébe, de megkért rá, hogy ne áruljak el semmit. Fél tőlük, és attól, hogy bántanák Asht. Nem mondtam el senkinek, és nem is szándékoztam.

- Anya ott van most?

- Miért? - de nem válaszolt. - Ugye nem akarod, hogy titokban meggyógyítsa őt? Mindenkinek fel fog tűnni, hogy eltűnünk, és a semmiből rögtön Fanni is újra előkerül! Ne nevettess már bátyó!

- A kórház előtt találkozunk. Megpróbálom kivinni innen, hogy a szülei ne vegyék észre, és úgy gondolom, hogy az lesz a legjobb, ha egy időre elviszem innen.

- Megőrültél?! Mégis hova vinnéd őt? És ki ő neked, hogy ennyire törődsz vele?

- Az árvaház óta barátok vagyunk. Fontos nekem, úgyhogy azt akarom, hogy jól legyen. Nem sok időre viszem el, csakhogy jobban érezze magát és a visszatérésekor, ha meglátja őt a szülei tudják, hogy természetesen gyógyultak meg a sérülései.

- Hova vinnéd el?

- Steph, nem tudom! De biztos nem hagyom itt ezekkel a vadállatokkal! Nem hagyom magára többet! Két óra múlva találkozunk a kórháznál, ha nem jöttök, akkor így fogom elvinni innen, de nem biztos, hogy visszahozom. - majd kinyomta a telefont.

Még a hold magasan járt mikor kinyitottam a szemeim. Éles fényre lettem figyelmes, majd felültem a padról és megpillantottam Stephet, Dawsont és az anyjukat Lydiát. Éppen beszélgettek valamiről előttem, de alig bírtam figyelni. Felálltam, majd lassan odabotorkáltam hozzájuk és megpillantva engem mindketten ledermedtek. 

Stephanie könnyekben tört ki és Lydia falfehér lett. Végignéztek rajtam, és látva a vágásokat, horzsolásokat, sötét foltokat és az eltört karomat, azonnal átöleltek és visszaültettek a padra. Dawson csupán nekidőlt az autónak és onnan figyelt minket. Lydia megfogta a kezeimet, majd egymás szemébe néztünk és elkezdett elfelhősödni a pillantása. 

A kezeiből arany fény áradt felém és melegséget éreztem. Daemonre emlékeztetett, mikor átölelt vagy megfogta a kezemet ugyanez a melegség járt át engem. Éreztem, hogy a sérüléseim elpárolognak, a vágások pedig összehúzódnak és  semmivé foszlanak. A karom kissé megfájdult mikor a csont a helyére került, de a végén sokkal jobban éreztem magam. 

Stephanie átölelt, Lydia pedig megszorította a kezemet. Dawson néhány táskát pakolt be egy ezüst Range Rover-be majd megpillantottam nála a kedvenc lámpámat és rossz érzésem támadt.

- Hova megyünk? - néztem mindhármójukra felváltva.

- Az a legjobb, ha egy időre elmész innen Dawsonnal, amíg a sérüléseid begyógyulnak, természetes időhosszal. A szüleid nem foglalkoznak ezzel így nem lesz gond, viszont Ash vagy Daemon nem értené mi történik. Négy napig eltűntél és nem szóltál senkinek, így eléggé megijedtünk. - szorította meg a kezemet Steph.