A kötelék (Befejezett)

14.rész

Odakint hintáztam míg a többiek a kert másik végében játszottak, hogy magasról elkerüljenek engem, és közben végig a külső világot szemléltem. Ott a kertben egy hatalmas domb volt amin egy öreg tölgyfa roskadozott rajta a hintával és rajtam. Onnan át lehetett látni a kerítés felett és odakint rengeteg érdekes dolog volt. Egy folyó, amely a végtelenbe nyúlt. A dombok és hegyek, melyek arra vártak, hogy megmásszák őket, a puszták és mezők ahol boldogan lehetett futkosni, és a város, az emberek, akik mindannyian ugyanolyan személynek gondolnak, mint saját maguk, nem gondolnak másnak, mint ami vagyok. Észre sem vettem mikor a fiú a fához ért és mellettem állt nekidőlve a fának. A tekintete ugyanúgy a messzeségben kalandozott és tudtam, hogy ő is szabad akar lenni, mint én.

- Téged miért hoztak vissza? - kérdeztem tőle, de nem nézett rám.

- Azt mondták gyilkos vagyok. Megöltem a férfit aki vert engem, és most én vagyok a szörnyeteg, nem az aki valójában az is volt. Na és téged? Láttam, ahogy a nővérek rád néztek. Félnek tőled és gondolom nem először jársz már itt igaz? - még mindig nem nézett rám.

- A szüleimet megöltem még pár évvel ezelőtt. Gyilkos vagyok. - majd rám nézett. - Mindenki gyilkosnak nevez, azért amit nem követtem el valójában. Én nem öltem meg senkit, de ők ezt nem tudják és nem is fogadnák el. Mindig visszahoznak egy hét után, mert megtudják a történetem, és félnek, hogy velük is megteszem mindezt.

Amikor ránéztem a tekintete visszanyerte az élő ragyogását és a jégkék szempár, mintha elkezdett volna megolvadni. Kissé mélyebb kék árnyalatot vett fel és a sötétség kisebbre húzódott össze. Felállt mögém a hintára, majd lökni kezdtük magunkat és akkor tudtam, hogy rátaláltam végre egy igaz barátra. Együtt nevettünk, beszélgettünk, ettünk és aludtunk. Olyan volt számomra, mint a bátyjám és mindentől megvédett. D-nek hívta magát, én pedig Fan lettem. Mikor már eléggé összebarátkoztunk azonban, újra örökbe fogadtak, és egy hét után visszavittek. Már örültem mikor megpillantottam azt a rozsdás vaskaput az árvaház előtt, mert tudtam, hogy mikor bemegyek D várni fog rám, és örömmel fogad vissza. Így is lett, azonban mindig mikor visszatértem a szeme újra egyre inkább fehéredett és a sötétség nagyobb lett benne. Nem sokáig bírta már azt, hogy mindig elvisznek és így telnek a hetek, a hónapok és lassan az évek. Két évvel volt idősebb tőlem és azt ígérte, hogy ha tizennyolc éves lesz akkor maga mellé fogad engem, mint egy saját gyereket és vele lehetek. Azonban mikor tizenöt éves lettem a mostani szüleim befogadtak, és D addigra már rég elment. Egy idős pár vette magához akik boldogan felnevelték volna, mint az unokájukat, és így búcsú nélkül mentünk el egymástól örökre. Azóta nem találkoztam D-vel, és csupán az ígéretére emlékeztem.

- Megígérem, hogy ha elég idős leszek akkor magamhoz veszlek, és örökké együtt leszünk Fan. Addig is várj meg engem. - majd megöleltük egymást.

Hihetetlen, hogy tényleg Daemon testvére és most már úgymond a bátyám, ahogy mindig szerette volna. Dawsont újra láthattam, és mégis mikor a szemeibe néztem, megláttam azt a rengeteg külön töltött évet és megfájdult a szívem. Felnőtt és igazán helyes fiú lett belőle, de a családjának reakciója igazán nem tetszett. Egyáltalán miért volt az árvaházban, ha volt családja és... "Gyilkos vagyok..." Lehet, hogy megölt valakit a családban amiért elvitték? 

Másnap délután elmentem Ashért a kórházba, hogy segítsek neki hazacipekedni és tartottunk egy újra itthon bulit. Elég jó volt a hangulat, de néha alig tudtam megállni, hogy ne meséljek neki Daemonről és a családjáról. A legjobb barátnőm volt, olyan, mint a nővérem, de hazudnom kellett neki és eltitkolni olyat, ami igazán fontos volt nekem. Este hazaérve a szüleim titokzatos módon a kanapén vártak rám, én pedig megálltam előttük.