21.rész

331 13 0
                                    

Ekkor rájöttem arra, hogy mégis mi értelme van olyan életet élni amiben csupán szenvedés vár rám. Nem fogok egyedül tovább szenvedni, szenvedjen mindenki aki csak tudja az igazat, és nem szólt nekem. 

Felkapcsoltam a lámpát, majd odabaktattam a szekrényemhez és átöltöztem. Fekete farmert és egy kapucnis szürke melegítőfelsőt vettem fel hozzá. Felvettem egy fekete sportcipőt, majd lófarokba kötöttem a hajamat hátul és kifestettem a szemeimet. Koromfekete szemceruzával kihúztam, majd fekete és szürke szemhéjpúderrel kikentem magmat és fekete láncot raktam a nyakamba. Olyan volt, mint egy szövetnyakörv ami rátekeredett a nyakamra, ezzel szimbolizálva, hogy meg vagyok kötve és folytogat engem valami legbelül. 

Kinyitottam a szobám ajtaját, majd lebaktattam a lépcsőn és megpillantottam a kanapén ülő embereket, akik a szüleimnek mondták magukat. Megpillantva engem felálltak és éppen ördögi mosollyal közeledtek, azt hitték hátrálni kezdek, de helyette közel léptem hozzájuk és gyilkos pillantást löveltem feléjük. 

Hector felemelte a kezét, hogy megüssön, de ekkor megfogtam a kezét és megszorítottam. Dühös pillantást löveltem feléjük, de nem törődtek vele. Anyám megragadta a konyhaasztalon lévő kést és felém rohant. Eloldalaztam előle és megvágta Hectort, azonban ahelyett, hogy vele foglalkozott volna felém dobta a kést és végig vágta az arcomat vele. Melegen folyt le az arcomon a vér a sebhelyből és akkor rádöbbentem valamire.

- Nem érdekelne az sem, ha meghalnék ugye? - kérdeztem halkan és felém néztek gyunyoros mosollyal arcukon.

- Miért érdekelne, ha itt rögtön meghalnál előttünk?

- Egy senki vagy akiért pénzt kaphatunk nap, mint nap. Csupán azt kell elhitetni, hogy élsz. Ha meg is halsz, minket nem érdekelne igazán, végülis utánad is jöhet a következő nem igaz?

- Szegény kicsi lányunk öngyilkos lett a fürdőszobában... - törölgeti Hector elképzelt könnyeit - Nem bírta elviselni, hogy mindenki piszkálta és gúnyolta őt nap, mint nap, így végül azt a döntést hozta, hogy végez magával. Drága lányunk...

- Nagyon hiányzol nekünk, de reméljük, hogy odafent, találkozhatsz drága szüleiddel és boldog vagy a Mennyben. - sír az anyámnak nevezett személy is és betelt a pohár.

- Ne merészeljetek a szüleimről akármit is mondani, ti mocskos gazemberek! Nélkületek sokkal jobb életem lehetett volna! - ordítoztam dühömben és felkaptam a kést a földről.

Elkerekedett szemmel bámultak rám és könyörögtek, hogy nyugodjak le, csak egy vicc volt. Közeledtem feléjük némán, már az agyam nem tudta mit teszek, sokkal inkább maguktól mozogtak testrészeim és megtettem amit már réges-régen meg kellett volna. 


A szüleim összeestek és hátráltak egyre gyorsabban, míg végül nekiütköztek a kanapé hátuljának és sírni kezdtek. Hector fél kezével sebéből áradó vérét próbálta megállítani, míg a másikat maga elé tartotta védekezően. Nem védték egymást, nem jelentettek egymásnak semmit sem. Könnyek csípték a szemeimet, mert eszembe jutott anya és apa, akik rémülten próbáltak megvédeni engem Frederichtől. Magasba emeltem a kést, majd eléjük lendítettem és utoljára csak anya sikolyát hallottam, majd néma csend lett a házban és beborított mindent a vér, a sötét éjszakában.

Eldobtam a kést a szoba végébe, majd szürke pulcsim kapucniát a fejemre húztam és kisiettem az ajtón. Becsaptam magam után, lesiettem a lépcsőn és elindultam az éjszakába, egyedül. Csak bolyongtam a sötét utcákon, elkerülve mindenkit akit csak lehet. Vártam és vártam, némán bolyongtam, míg végül egy sötét utcába bekanyarodva, megpillantottam egy erdőt és besiettem. Egyetlen megnyugvás az volt a számomra, hogy a levegőben megpillantottam az ezernyi ezüst és arany szálat. Úgy ragyogtak az éjszakában, mint apró sugarak és a szívemig hatoltak. Egyedül itt voltam az aki, egyedül itt éreztem a legjobban az erőmet ami még a szüleimre emlékeztetett.

- Siess, tüntesd el Fannit! Nem maradhat itt, különben őt is megöli...

- Daniel, nem hagyhatlak itt!

- Sierra, siess... - suttogta apa, majd becsukta a szemeit.

- Daniel! - ordította könnyes szemekkel anya s felsietett a lépcsőn.

- Anya... - majd megpillantott engem és felém indult.

Azonban ez volt élete legnagyobb hibája. Amikor felém fordult és hozzám akart jönni, hátulról elkapta Frederich és beleszúrta a kést a melkasába, amitől azonnal összeesett és utoljára halott szemeibe pillantva láttam magam. 

Bárcsak akkor erősebb lehettem volna, anya, apa, sajnálom, hogy ez egyáltalán megtörtént, és azt is, hogy pont a gyilkosotokkal kellene kijönnöm, mert beleszerettem a fiába. 

Könnyeket vártam hátha előtörnek belőlem, de csupán egy gyenge próbálkozásra sikeredett az egész. Már túl régóta sírtam azért, hogy magamat hibáztattam, hogy ők meghaltak miatta és én nem tudtam mit tenni. Felemeltem a fejemet, majd az ég felé nyúltam és egy nagy sóhaj után felmosolyogtam az égre, de nem a legártatlanabb mosolyommal, hanem a legördögibbel, amiről nem tudtam.

- We must survive, So choose your weapons wise. Stand and fight for your life! - dúdoltam és ekkor megtört bennem valami.

A lelkemben minden ideg és véna egyszerűen lángolni kezdett és az ütemre dobogott a szívem. Az izmaim megfeszültek és szinte kikívánkozott belőlem az erő, azt akarta bennem valami, hogy folytassam. Éreztem, hogy a tüdőm egyre több oxigént szív magába, és a szám magától mozogni kezdett, hogy énekeljek, de nem jött ki belőlem egy hang sem. Némán tátogtam miközben arra gondoltam, hogy egy fegyver jelenik meg a kezemben, amivel bármit szétlőhetek egy pillanat alatt. 

És megtörtént. 

A kezem körül apró ragyogó kristályok jelentek meg és körbe- körbe suhantak a kezem körül, mígnem megéreztem a kezemhez hozzáérő hideg fémet és felnevettem. Csupán ennyi maradt meg bennem. Nevettem, nevettem, és nevettem mindenen. A fegyvert az ég felé fordítottam, hogy megcsodáljam gyönyörű külsejét, majd egy határozott mozdulattal meglőttem az egyik fát, amin áthasított a golyó, és tovaszáguldott a végtelenbe. 

Tényleg valóságos mindez? Nem képzelem csupán be magamnak, hogy olyan erőre tettem szert amire senki más nem képes? 

Amikor abbahagytam a dúdolást a fegyver azonnal elporladt a kezemben és semmivé vált. Mintha ott sem lett volna soha. De tudtam és láttam amit láttam. Megkaptam anyám erejét és élni fogok vele akkor, amikor szükséges lesz. 

Éppen elindultam volna, hogy tovább bóklásszak az erdőben, mikor egy ezüst szálat vettem észre belőlem kiindulni és rögtön felcsillant a szemem. Azt gondoltam, hogy Dawson visszatért, hogy nem hagyott magamra végül, hanem velem együtt próbálja meg megoldani a problémát, s gyorsan megérintettem, hogy megállapítsam hol lehet. Egy sötét messzeség jelent meg szemeim előtt, majd megpillantottam egy embert aki háttal van előttem és a semmi közepén áll, csupán fák veszik körül. Kirázott a hideg és rögtön visszatértem a jelenbe. Saját magamat láttam a másik testben és gyorsan megfordultam, hogy találkozzak azzal a bizonyos személlyel aki közeledik felém. Hiába volt ezüst szál köztünk, hiába voltunk rokonok, féltem tőle és ő sem nyugodtan közeledett felém, hanem félve, mint aki nem meri megégetni magát a tűzben.

- Akár elő is jöhetnél nem gondolod? - majd megpillantottam egy alakot a sötétből kilépni.


Magasabb volt, mint én és sokkal izmosabb is, megállapítottam, hogy talán húsz évvel lehet idősebb tőlem, és a férfi nem mindennapi erővel van megáldva. Csupán három méter volt köztünk, de szinte olyan volt, mintha három centi lenne. Amikor előlépett a holdfénybe megpillantottam íves arcát és nagy barna szemeit. Az ora éles volt, és sötét haja egy kicsit belelógott a szemeibe. Egy fekete nadrág és szürke póló volt rajta, amire egy sötét kabátot vett fel, hogy ne fázzon. 

Először bizonytalanul meredt rám, majd én is kiléptem a fényre és elkerekedett a szeme. A szája is elnyílt kissé, s úgy láttam, hogy felém akar rohanni.

- Sierra... - suttogta én pedig megdermedtem.

Anyám nevének hallattán, ahogyan egy idegen kimondta, és olyan érzelmeket vegyített nevével, mint a boldogság és szomorúság egyaránt, szinte azonnal lesokkolt.

A kötelék    (Befejezett)Where stories live. Discover now