A kötelék (Befejezett)

28.rész

- Szerintem ideje lenne befejezni ezt az egészet. Kezdek unatkozni. Fanni kedvesem gyere ide és haladjunk. Ideje haza menni. - nyújtotta felém a kezét Trevor.

- Igen. - válaszoltam automatikusan és elindultam felé.

- Fanni ne! - kapott utánam Dawson de megdermedt.

Sasha a szelet használva elkezdte folytogatni. Legbelül remegtem, ordítoztam és próbáltam megmenteni a testvéremet, de nem tehettem semmit.

- Dawson! - indult meg felé Frederich.

Mélyről jövő hangos morgás hallatszott mellőlem, s odapillantva egy óriási oroszlánt láttam. Frederichre morgott, nem hagyta, hogy akárcsak egy mozdulatot is tegyen és látszott, hogy bármikor ugrásra készülhet. Nancy apjával szembe fordulva morgott, míg Dawsont Sasha fojtogatta. Egyedül Daemon volt az akinek még esélye volt a menekülésre, s azt kívántam tegye azt. Meneküljön el innen és soha ne jöjjön vissza. Ne gondolj semmire, ne akarjon megmenteni, csupán fusson, meneküljön el és ne forduljon többé vissza.

Ránéztem, tekintetünk találkozott egy pillanatra s láttam szemében a kínt, a szerelmet, az elmondhatatlan érzelmeket. Szeretlek. Megfordultam s elindultam felé. Lassan közeledtem, éreztem, hogy minden porcikám ellent mond, Trevor uralma felettem egyre erősödni akart. Alig kaptam levegőt, éreztem, hogy remegnek a kezeim, majd megéreztem ahogy egy pillanat alatt a markolatot szorongatom.

- Daemon, szeretlek... - majd átöleltem.

Szorosan öleltük egymást, könnyeim patakokban folytak arcomon, nem bírtam tovább ellenállni neki. Odahajoltam füléhez s elsuttogtam neki azt amire képes voltam, majd felemeltem a kést és a hátába szúrtam.

- Ne! - kiáltotta Frederich.

Minden egyszerre történt, támadásnak indultak a családtagok s együttes erővel próbálták elpusztítani a megmaradt személyeket. Mindent tompán hallottam, egyszerűen az előttem fekvő fiúra tudtam összpontosítani aki haldoklott, akit megöltem. 

Az ölembe fektettem fejét, majd megsimítottam fekete haját s megcsókoltam. Könnyeim lecsordultak s azért imádkoztam, hogy békében lehessen.

- Fanni! - morgott Trevor, s tudtam, hogy ideje elindulnom.

Felálltam, elsuttogtam ugyanazokat a szavakat neki, majd felálltam s elindultam az ördög felé. Tekintetem üressé vált, teljesen az uralma alá vett, s éreztem ahogy elszív mindent belőlem. Újra a sötétségbe mélyedtem, nem éreztem, nem hallottam s nem láttam semmit.

Daemon:

Amikor megláttam, hogy közeledik felém, legszívesebben odarohantam volna, hogy felkapjam őt, átöleljem és soha többé el ne engedhessem. Fanni, mindennél jobban szeretlek s ezt te is jól tudod. Érzem, hogy minden erőddel küldöd felém a jeleket, hogy a halál közeledik felém, de egyedül a te arcodat vagyok képes nézni. Azt a gyönyörű és ártatlan arcot ami már olyan sokat szenvedett. Nem akarlak elveszíteni, nem akarom, hogy megtedd mindezt, nem akarom, hogy magadat hibáztasd majd mindezért.

Mégsem tudtam megmozdulni, megbabonáztak és egyhelyben kellett maradnom. Ez volt a sorsom, hát elfogadtam. Boldogan, mosolyogva vártam szerelmemet, hogy odaérjen hozzám, majd mikor karjaimba zártam elégedetten hunytam be szemeimet, csupán azt a gyönyörű emléket akarom a legutolsó pillanatig érezni és emlékezni rá, amikor boldogan és szabadon száguldottunk a motoron. Akkor tudtam, hogy felszabadultál, kitisztult az elménk és nem gondoltunk semmi másra, csupán boldogok voltunk és felszabadultak. A láncok amik lefogtak és visszahúztak minket ugyanúgy körülöttünk voltak, mégis arra a pillanatra képesek voltunk elfelejteni és szabadok lenni. Soha nem feledem el azt a gyönyörű és mámorító érzést amit együtt éltünk át kedvesem.

Éreztem ahogy a szorosabban ölel, s a fülembe suttog.

- Amikor újra elsuttogom számodra azt az egyetlen szót, hogy szeretlek, akkor felébredsz, sebeid begyógyulnak és vidd messzire testvéreidet. - majd éreztem ahogy a kés a hátamba szúródik.

Először értetlenül figyeltem őt, majd mikor térdre estem már alig voltam képes gondolkodni mindazon amit mondott. Utoljára meleg kezeit éreztem és a csókját, majd elsötétült a világ, nem is tudom milyen hosszú időre.

- Szeretlek... -hallottam suttogó hangját s újra képes voltam érzékelni magam körül mindent.

Óvatosan résnyire nyitottam szemeim és szétnéztem. Láttam ahogy Dawson haldoklik, láttam, hogy apa Nancyval harcol, Fanni pedig ott áll amellett az ember mellett és teljesen transzba esett. Nagyon gyorsan cselekednem kelett, de nem tudtam mégis mit kellene tennem. 

Mire értette, hogy vigyem őket messzire? Valami köze lenne a mostani viselkedésükhöz? Mégis kit vigyek először?

Dawson térdre zuhant, arca kékülni kezdett, azonnal döntöttem.

 Olyan gyorsan történt minden, hogy nem volt ideje felfogni senkinek sem mi történik. Azonnal Dawson és Sasha mellett termedtem, majd megragadtam kezeiket és eltűntünk egy pillanat alatt.

Éreztem ahogy hétágra süt a nap, melegség vett körül és alattam a puha homok terült szét. Kinyitottam szemeim és már itt is voltunk Ausztrália tengerpartján. Ránéztem Dawsonra s láttam, hogy levegőért kapkod. Sasha dermedten állt mellettem, láttam ahogy szemei újra a saját fényükben ragyognak és értetlenül néz körül.

- Mégis hol vagyok? Mi történt? - majd rám nézett. - Daemon? Dawson! - s odasietett a fiúhoz.

Ő azonban ellökte magától s próbált levegőhöz jutni végre.

- Sasha nincs sok időnk. Mindent elmagyarázok neked és Dawsonnak is most rögtön, majd vissza kell mennem, hogy segítsek a többieken is. Idehozom őket, ti elmondjátok, hogy mi folyik itt, s a végén visszajövök értetek. - s azonnal elmondtam mindent az eltűnésük napjától kezdve.