A kötelék (Befejezett)

27.rész

Daemon:

Mindannyian felkészültünk és kisiettünk a kertbe, hogy átvágva az erdőn megtaláljuk a házat ahol ez az elmebeteg ember lakik. Azonban mikor kiértünk ott állt nekidőlve egy fának s minket nézett. Szemei arany színben ragyogtak, arcán gyilkos mosoly terült szét tekintetében elégedettséget láttam.

- Már éppen ideje volt. Eléggé unatkoztam idekint, mit ne mondjak nem nagy szám ez a hely. - fordult körbe.

- Úgy tűnik, hogy nem kell azzal fáradoznunk, hogy megtaláljunk téged. Nem vagy normális, hogy egyedül jössz az ellenségeid területére. Most véged! - morogta Dawson.

- Ah, úgy tűnik, hogy jobb lett volna akkor végeznem veled amikor még csupán egy erőtlen kölyök voltál. Utálom a fajtátokat egytől-egyig. Téged is, az apádat is... Rá emlékeztetsz, teljesen olyan vagy, mint ő. Hála az égnek, hogy Fanni teljes mértékben az anyjára ütött, így őt magam mellett tarthatom örökké. - s elégedett mosolyt villantott felénk.

Éreztem, hogy a levegő sűrűbb lesz Dawson körül, kitörni készült s hagytam neki. Egyetlen jól irányzott villámcsapás egyenesen a célkeresztbe és vége is lesz ennek az egésznek. Mégis úgy éreztem, hogy nem lehet ez ennyire egyszerű. Mégis miért nem manipulál minket is? Miért nem veszi át az irányítást felettünk?

Egy óriási fenyőfa szelte át az eget és egyenesen előttünk csapódott a földbe. Dawson kibillent a koncentrációjából s hátrazuhant velünk együtt. Éppen támadni akartunk s hallottam ahogy az elektromosság végig pattog a levegőben amikor eltűnt a hatalmas porfelhő előttünk s megpillantottuk, hogy már nincs egyedül.

- Michael mégis mit csinálsz? Megölhettél volna minket. - szólt rá apa, de amikor kitisztult a kép akkor tárult elénk a valóság.

Mindenki ott volt, mindegyik testvérem egytől-egyig ott állt amellett az őrült mellett és szemeik sötétek voltak, élettelenek.

- Fejezzük ezt be gyorsan és térjünk vissza a házba. Már eléggé unom ezt az egészet pedig még csak most kezdődött. Trevor hívd ide Fannit és haladjunk. - villant meg arany szeme.

- Nem viszed őt sehova! - jelentem meg előtte és lendítettem öklömet.

Teljes erőből ütöttem, ám amikor elértem az arcát egyszerűen a teste szertefoszlott. Káprázat... Óriási ütést éreztem a gyomromba s Michael jelent meg a látóteremben. Gyorsan visszateleportáltam a házhoz azonban hiába, Jasper azonnal ott termett előttem és lendítette az öklét, hogy lecsaphasson. Gyorsan kivédtem majd tovább álttam pár méterrel odébb. 

Apa képtelen volt használni az erejét a saját gyerekei ellen így puszta kézzel harcolt ellenük, de láttam, hogy nem fogja sokáig bírni. Dawson szintén kézzel harcolt, erejét nem használhatta a testvérein, de tudta, hogy nem sokáig csinálhatjuk ezt az egészet.

Fanni:

Csendben feküdtem, nem nyithattam ki a szemeim, nem beszélhettem, nem csinálhattam semmit. Azt a feladatot kaptam, hogy maradjak nyugton és, mint egy üres, lélektelen bábu, feküdjek és várjak a jelre. Hallottam ahogy körülöttem beszélnek, éreztem ahogy megsimogatnak, ahogy megölelnek engem és végig mellettem maradnak. A családom itt volt körülöttem, s nem tehettem semmit, hogy megnyugtassam őket. 

Dawson minden egyes pillanatban mellettem volt, éreztem ahogy minden percben a kezemet szorítja s közben beszél, nagyon sokat beszél hozzám. Történeteket mesél, azokról a pillanatokról amikor még nem tartozott a családhoz. Majd elmesélte azokat az emlékeket amiket együtt éltünk meg, s legutoljára már csupán arról mesélt mennyire sajnálja mindezt. Nem tudtam tenni semmit, csupán némán hallgattam őt és figyeltem. Reméltem, hogy érzi legalább a feléje irányuló szeretetemet és gondolataimat meghallja, ha nem is a valóságban, de a szívében.

- Fanni, idő van. - szólalt meg Trevor.

Azonnal kipattantak szemeim. Felkeltem az ágyból majd kisétáltam az ajtón s lesiettem a lépcsőn.

- Fanni? Felébredtél kedvesem? - jelent meg Lydia a lépcső alján.

Némán sétáltam tovább a hátsó kert felé. Lydia követett engem s mire utolért megpillantotta gyerekeit. Könnyekben tört ki s éppen elindult volna feléjük amikor Daemon megragadta a karját és visszatartotta.

- Nincsenek maguknál. - suttogta, s anyja meglátva sérüléseit azonnal meggyógyította.

- Oh. - hallottam Trevor hangját messzebbről.

Felé fordultam s megláttam ahogy végig nézi Daemon sérüléseinek gyors gyógyulását, majd ránézett Lydiara s azonnal elkapta.

- Edward. - fordult a fiú felé.

Nem láttunk semmit az erejéből, csupán Lydiara összpontosított, s láttam ahogy elhomályosul a tekintete. 

Lydia némán nézte fiát, majd mosolyogva elindult felé kezeit széttárva, hogy átölelhesse. Daemon elkapta a kezét és visszarántotta maga felé. Azonban Lydia megfordult fia felé s erős ütést mért az arcába. Nancy visszaváltozott, s Lydia addigra elért Edwardhoz, majd átölelte s nem engedte el édes fiát maga mellől.