A kötelék (Befejezett)

10.rész

Elmentünk a kórház bejáratához, majd leültünk a padra, és szembe fordultunk egymással.

- Mit keresel itt Leo?

- Gondoltam, hogy itt leszel, mert Ashről van szó. Úgy gondoltam, legalább most tudunk végre beszélni arról, ami nemrég történt köztünk. - majd megfogta a kezemet, de kihúztam gyorsan az övéből.

- Én már mindent elmondtam neked Leo. Nem akartam tovább veled lenni, mert mi nem illettünk össze. Én nem akarok veled lenni, és nem akarok senkivel sem lenni.

- Miért? Miért kerülsz el engem ennyire? Mit tettem amiért még csak barátok sem maradhatunk?- megragadta a kezemet, s láttam szemeiben a bánatot.

- Azért, mert ismerjük egymást, és ezt mindenki tudja.

- Nem értem! Mi ebben a baj?! - akadt ki teljesen.

- Vége van mindennek és kész. Nem akartam többé veled lenni és ezt el kell fogadnod. Mi már nem leszünk soha sem barátok, csupán két ember akik ismerték egymást, de nem köszönnek már egymásnak tovább. - majd felálltam és visszarohantam a kórházba.

Egész délelőtt bent maradtam, és mikor 1 órát ütött az óra Ash és Jam elaludtak. Felálltam halkan a székből, majd megfogtam a csokor fehér rózsát és magamhoz szorítottam. Imádtam az ilyen ajándékokat. Mindenkitől ajándékot, csokit vagy ékszert kaptam ajándékba, kivéve egy valakit. Aki mindig fehér rózsákkal ajándékozott meg engem, mert tudta, hogy nekem ez mindennél többet szokott jelenteni.

Először mikor végre elkezdődött az iskola első éve, Ash átkarolt engem és beszélgetni kezdtünk odabent a teremben. Nem ismertük egymást hiszen új diák voltam, mégis olyan nyíltan árult el magáról mindent, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Én nehezebben barátkoztam és nyíltam meg neki, de nagyon türelmes volt mindvégig és ezért lettünk elválaszthatatlanok. 

Azon az első napon történt az is, hogy Leont megpillantottam és rögtön beleszerettem. Olyan különleges volt számomra, mint egy angyal. Ragyogó fényben lépett elénk és azt éreztem, hogy ha vele maradok akkor megtisztulok legbelül a sötétségtől. Elmeséltem Ashnek, hogy számomra ő olyan ragyogó és tiszta, mint egy angyal, és egyszerűen túl fehér hozzám. 

Másnap fehér rózsákkal találtam szemben magam mindenütt. A szekrényemben, a padjaimon, a táskáimban és néha még a hazafele úton is itt-ott elszórva. Teltek a hetek és egyre boldogabb és felszabadultabb lettem hála Ashnek és Leonak. Lassan Jam is a csapatunk tagja lett és elválaszthatatlanok lettünk. 

A születésnapomat mindig titokban tartottam, mert nem szerettem, ha a középpontba helyeznek. Szerettem meghúzódni mindig a sötétebb helyeken, és egyedül ücsörögni a nagy tömegben. 

Délután elindultam a táskámért, mert ilyenkor már mindenki haza ment, amikor azonban beléptem az osztályterembe Ash, Jam és Leo bent voltak egy óriási tortával és fehér rózsák voltak szétszórva mindenütt. Ragyogtak előttem a naplementében és melegséggel töltött el a látványuk. Mosolyogtak és együtt énekelték a boldog szülinapot számomra, majd mikor elfújtam a gyertyákat, átadták az ajándékokat. Ashtől, egy gyönyörű nyakláncot kaptam amin angyalszárnyak ragyogtak a fényben, míg Jamtől egy karkötőt, amin egy angyal felirat volt. Amikor Leo odalépett hozzám, átnyújtott egy óriási csokor hófehér rózsát és tudtam, hogy ő volt az aki minden nap ajándékokkal halmozott el engem. Átöleltem  jó szorosan és sokáig csak így álltunk a terem közepén. 

Ezután együtt maradtunk és lassan egy szép pár vált belőlünk. Minden nap hozott nekem virágot és soha, de soha nem hagyott magamra. Mikor egyszer megkérdeztem, hogy miért pont fehér rózsát kapok tőle, csupán annyit válaszolt, hogy: Te olyan voltál a szememben, mint egy megváltó angyal, tiszta, gyönyörű és hófehér. 

Nem értette miért törtek elő a könnyek belőlem, de csak mosolyogva átölelt  és simogatta a hátamat. Számomra minden tökéletes lett ettől az egy mondattól, ami az ő száját elhagyta. Tudtam, hogy egymásnak vagyunk teremtve, mert mindketten egymás angyalainak gondoltuk magunkat. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy egy angyal vagyok, aki ragyog az ő tökéletes kék szemeiben, és egyszerűen felszabadult a lelkem. Szinte repülni támadt kedvem és szétkürtölni mindenkinek, hogy egy angyal lettem valakinek a szemeiben, és soha nem válunk el egymástól. 

Azonban meghallottam az ismerős hangokat, akik hívtak engem, és a távolból integettek. Hatalmas, ám hazug mosollyal bámultak minket, és rögtön visszazuhantam a földre, azonban méllyebbre, mint valaha voltam. Soha nem lehetek boldog, soha nem lehetek angyal, mert valami olyat tettem ami megbocsáthatatlan. Meggondolatlan voltam, és mikor elindultak felénk, és elkezdtek beszélgetni Leoval leesett, hogy soha többé nem lehetek megint mellette, különben baja eshet. Azon a napon voltam egy pillanatra angyal, majd egy pillanat alatt újra egy démoni lény.