A kötelék (Befejezett)

30.rész

- Fanni! - s kinyitottam szemeim.

- Daemon! - láttam ahogy zuhan felém.

Kinyújtotta kezét s próbáltam elkapni. Már majdnem az aljára értünk a szirtnek amikor végül sikerült megragadnom a kezét és átöleltük egymást.

- Kérlek.... - suttogtam s behunytam szemeim.

- Nincs semmi baj. - suttogta Daemon s lassan kinyitottam szemeim.

A házban voltunk, éltünk s egymást szorongatva próbáltunk talpon maradni. El sem hiszem ami történt. Egy pillanattal ezelőtt majdnem lezuhantunk, s most itt vagyunk. Tudtam, hogy nincs vége, addig ameddig Trevor él, addig ameddig valaki még a befolyása alatt áll addig nincs vége.

- Mi történt a többiekkel? - kérdeztem s szemei könnyekkel teltek meg.

- Anya, Sasha, Dawson, Jasper, Kathleen, Amberly és Nancy jól vannak. Michael és Trevor megsérültek. Stephanie és Edward még mindig Trevor befolyása alatt vannak, bár már egyszer visszatérítettem Edwardot a jó útra, de Steph egyszerűen agymosással kitörölte minden emlékét és így Trevor bábujává vált. Apa pedig... ő nem élte túl.

- Tessék? - suttogtam.

- Túlságosan is mély sérüléseket szenvedett Nancy támadása miatt és túl későn hoztam el őt onnan, anya pedig még akkor mindig Edward mellett állt. Csak nemrég hoztuk el anyát onnan apával együtt, de addigra már késő volt. Nem élte túl... - könnyekben tört ki.

Magamhoz szorítottam, simogatni kezdtem a hátát, majd a fejét. Hagytam, hogy kiadjon magából mindent, hagytam, hogy mindaz a szenvedés amin ezidáig keresztülment kijöjjön belőle.

Ezután elmentünk a többiekhez ahol teljes volt a káosz. Mindenki Frederich körül ült, siratták apjukat, egyedül Nancy volt az akinek üressé vált tekintete ijesztetett meg, nem hullajtott könnyeket, csupán némán figyelte apja holttestét a földön. Daemon odament a családjához, átölelték egymást, együtt gyászoltak.

Odasétáltam Nancyhez majd megsimítottam a karját, azonban elhúzódott.

- Ugye tudod, hogy nem te tehetsz róla. Mindenki ezt mondja neked nem igaz? - felém fordult.

- Veled is ugyanez volt a helyzet?

- Amikor megtudtam, hogy azért haltak meg a szüleim, mert én közbeléptem, mert ott voltam és engem próbáltak menteni, akkor magamat okoltam mindenért. Miért kellett akkor ott lennem, miért mentem le és vontam fel magamra a figyelmet? Miért miattam haltak meg? Miért? - szemeibe néztem. - Rájöttem, hogy nem én vagyok a hibás Nancy. Nem én voltam az aki megölte őket, hanem Trevor. Ő volt az aki tönkretette a családomat, ő az aki tönkretette az életemet. Ő a hibás mindenért, csakis ő. S ez igaz rátok is. Az ő befolyása miatt történt minden. Csupán te voltál hozzá az eszköz. - átöleltem.

Könnyekben tört ki, térdre borult s a családjához ment. Testvérei egyáltalán nem lökték el, befogadták őt, átölelték és hagyták, hogy elbúcsúzzon apjától örökre.

Tudtam, hogy be kell mindezt fejeznem. Túl sok minden történt mióta megszülettem. Sok titokra fényderült, sok fájdalom és kínszenvedést kellett megélnem, s itt az idő, hogy a vétkes megérdemelje büntetését.

Halkan kisétáltam a házból és az erdő felé vettem az irányt. Teljes erőmből rohantam, egy másodpercet sem vesztegethettem az időből.

- Néma sötétségben voltam eddig

Számomra rég kihunyt a fény

Mégis újcsodák történtek velem

Családra leltem, szerelemre, reményre...

Itt állok most és éneklem

Hallja mindenki az égben

Itt állok és vége 

Végső harcom végzem.

Védőburokként énekelek most

Csupán egy ellenség van előttem

Te ki arany szemeiddel fogva tartottál

Neked itt a véged...

Itt állok most és éneklem

Hallja mindenki az égben

Itt állok és mindjárt vége

Végső harcom vívom éppen...

Mire odaértem Trevorhoz Edward és Stephanie köddé váltak előttünk. Trevor értetlenül nézett körül, utolsó fegyverei is eltűntek, egyedül maradt, védtelenül.

- Itt a vége Trevor, ideje, hogy megfizess mindazért amit velünk tettél! - s közelebb léptem.

Próbálta erejét használni, ám a védőburok amit magam köré vontam a dal álltal, megakadályozta ebben.

Hátrálni kezdett, elérte a szirt végét és farkasszemet nézett velem. Csupán két méter távolság volt közöttünk, azonban egyre közelebb mentem.

- Fanni, tudod jól, hogy mi egy család vagyunk! Megölnéd a saját nagybátyjádat? Ilyen szívtelen lennél kedvesem? - próbálta szépíteni a dolgokat.

- Életben kellene hagynom egy ilyen szívtelen embert, aki megölte a családomat? Aki megtévesztett engem? Aki hazudozott? Aki másra fogta a gyilkosságot és elmenekült? Aki a befolyása alatt tartott mindenkit és egymás ellen fordított egy családot? Aki megölette az ellenségét a saját gyerekével?! Egy ilyen szemetet, mint te életben kellene hagynom?! - ordítottam, s ellöktem.

Kibillent egyensúlyából s hátat fordítottam neki, végeztem vele. Ahogy zuhant lefelé magával vitte a dühömet, a rossz emlékeimet, a fájdalmat amit át kellett élnem nekem is és mindenkinek a családomban. Végeztem vele, s remélem, hogy a tudat, hogy ő már nincs köztünk, talán megenyhíti a többieket is. Azonban egy erős kéz hátulról megragadta a lábamat és magával húzott. Épphogy megkapaszkodtam egy nagyobb kőben, ám alig bírtam magam megtartani.

- Együtt fogunk meghalni, bármibe is kerüljön! Szenvedniük kell, jobban és jobban! - hadarta őrült hangon.

- Nem hagyom, hogy mégegyszer ártani merj a családomnak! - s elengedtem a követ. - Engedj el! - morogtam, s egy erősebb áramlöket süvített végig a testemen.

- Áh! - engedte el Trevor a lábamat.

Behunytam szemeim, éreztem, hogy egyre közeledem a talajhoz, majd meghallottam Trevor testének hangos csattanását alattam és kővédermedtem. Folytak a könnyeim, remegtem és utolsó pillanataimban próbáltam a családomra gondolni, Daemonre és a többiekre akiknek végre eljön a megnyugvás, akik végre eltemethetik apjukat azzal a tudattal, hogy az a személy aki mindezt megtette velük már halott.

Nem éreztem semmit, nem éreztem a fájdalmat amit gondoltam, hogy érezni fogok amikor földet érek. Óvatosan kinyitottam szemeim s a szirt tetején feküdtem. Körülnéztem, azonnal talpraugrottam, majd lenéztem a szirt aljára s megpillantottam Trevor testét. Kicsavarodva, vérben úszva feküdt az egyik kiálló szikla tetején.

- Menj. - hallottam egy ismerős hangot mögülem.

Megfordultam s futásnak eredtem. Minél előbb vissza akartam térni Daemonhoz és Dawsonhoz, azonban utoljára visszafordultam. Szinte csak egy villanás volt, mégis jól kivehető volt a személy arca aki boldogan intett nekem. Daniel...

Mire visszaértem a házba, már többen is ott voltak a többi családból akik segíteni jöttek Daemonéknak a harcban. Körülállták Frederich testét, részvétüket nyilvánították a családtagoknak s közben némán magukat okolták amiért nem értek ide előbb.

Éles fény ragyogott be az ablakokon, lassan kelt felfelé a Nap, éles sugarai elvakítottak minket. Ezen a szörnyű napon amikor minden rossz irányban végződött a természet ugyanolyan nyugalommal és szépséggel ajándékozott meg mindenkit.