A kötelék (Befejezett)

20.rész

Tudtam, hogy végigpörögtek az emlékek az előbb történtekről és amikor visszatért undorodva tekintett apjára. Stephanie szintúgy meglátta a képeket, majd tovább adta a testvéreinek és Lydiának egyaránt. Dawson engedte, hogy apjuk kivételével mindenki megmozdulhasson és távolodni kezdtek Frederich közeléből.

- Szóval te voltál.

- Gyilkos vagy! Hidegvérű gyilkos!

- És még Fanniékat tartod szörnyetegnek? Akkor te mi vagy?! - ordítozott vele Lydia és Frederich is megkapta az emlékképeket.

Mikor visszatért kikerekedett a szeme és ránk pillantott.

- Ez nem igaz! Ez nem történt meg! Én nem csináltam semmit! Azt sem tudtam hol laktatok és miért öltem volna meg őket?!

- Pontosan azért, mert az ellenség vére folyt az ereikben. Megölted őket, és azt tervezed, hogy megölsz minket?

- Ne higgyetek nekik gyerekek! Drágám, ugye tudod, hogy ez nem igaz. Én nem ölném meg őket.

- Akkor mit akartál az előbb tenni velünk? Miért gyülemlett benned fel az energia? Csak fel akartál oltani még egy lámpát? - kérdezte undorodva Dawson.

- Jobb, ha megyünk D. Itt, nem akarok tovább itt maradni. Ezzel az emberrel nem. Egy hidegvérű gyilkos. Megölte a szüleinket és engem pedig miatta ítéltek el. Tudja, hogy hogyan néztek rám az emberek ezután?! Féltek tőlem és undorodtak egyszerre. Tíz éven át egyik családról a másikra mentem, mert egy hét után rájöttek, hogy ÁLLÍTÓLAG mit tettem és emiatt visszavittek az árvaházba. Gyűlöltek az emberek és megvetettek. A mostani szüleim pedig... - de megálltam mielőtt elárultam volna a titkot.

Dawson, Stephanie és Lydia megdermedtek és sírni kezdtem. Trevor rám pillantott, de nem tudott a szemembe nézni, így Stephanire pillantott és meglátta mi történt.

- Uram atyám. - motyogta és rám tekintett.

Mikor találkozott a tekintetünk együttérzést láttam benne, és odasétált mellém. Átölelt, majd megszorította a kezemet és nem mozdult mellőlem. Lassan Stephanie is felindult, majd megölelt, megfogta Trevor kezét és a többiek felé fordította tekintetét. 

A többiek csak némán tekintgettek apjukra, majd ránk, és Trish is elindult felénk. Megölelt, majd megfogta Stephanie kezét és a többiekhez fordult. Úgy gondoltam, hogy ha csak ennyien is mellém álltak, én hálás vagyok nekik és örülök, hogy mellettem állnak. Kathleen is elindult, mögötte pedig Edward csoszogott. Megöleltek, majd beálltak a sorba és farkasszemet néztek apjukkal. Jasper és Michael versenyt futottak, de természetesen Jasper ért legelőször mellém és átölelt. Azután Michael is és kézenfogták egymást a többiekkel. 

Láttam a szemeikben az együttérzést, a törődést és a fájdalmat. Csalódtak az apjukban, dühösek voltak amiért nem álltak a legelején mellém, de emiatt együttéreztek és most helyre hozzák a hibájukat amit az előbb vétettek. Amberly odarepült Sashaval együtt elém, majd átöleltek és beálltak a sor végére. Utoljára Nancy állt előttem, szorosan átölelt, sajnálomot suttogott a fülembe majd megfogta Sasha kezét és megpillantottam Daemont. Ott állt az apja mellett kővédermedve és nem tudta mit tegyen. A szeme ide-oda ugrált köztem és apja között, majd Lydia rátette a kezét fia vállára és rám tekintett. Szomorú pillantása elárulta választását, de nem okoltam semmiért, mert ők ketten összetartoztak. Mindketten a másik fele és nem szakítja szét őket semmi. 

Rámosolyogtam, bólintottam és megfogta férje kezét. Daemonra maradt a választás. Apjára bámult és Frederich könyörgő pillantással ajándékozta őt meg. Felém pillantva láttam, hogy mekkora vihar dúl benne és mégis csalódott voltam. Megszorítottam Dawson kezét, jelezve ezzel, hogy véget ért a sor és bólintott. A testvérei Daemonra néztek és láttam a tekintetükben a dühöt és a hitetlenkedést, de nem tehettek semmit. Dawson megfordult és a többiek is ezt tették. Hátat fordítottak a családjuknak, a barátaiknak és a szüleiknek. Utoljára egymásra néztünk Daemonnal, majd én is megfordultam és elindultunk felfelé a lépcsőn. Az ajtó előtt azonban hátulról jó szorosan átölelt és megcsókolta az arcom. A melegség szétáradt bennem és biztonságban voltam. Daemon beékelte magát közém és Trevor közé, majd megfogtuk egymás kezét és besétáltunk a házba, hogy aztán összepakoljunk, majd elhagyjuk ezt a házat, örökre.

Miután átöltöztem a többiek a csomagokat rakták a Range Roverekbe és beszálltak elhelyezkedve az ülésekre. Daemon végig átölelt engem és nem hagyott magamra. Már hiányzott, hogy magához öleljen, hogy érezzem a kezét amiből melegség árad és láthassam a szemét, azokat a gyönyörű ékköveket. 

Úgy döntöttek, hogy a nyaralójukba költöznek annyi időre amíg le nem bonyolódik az egész veszekedés, azaz az apjuk be nem ismeri a tettét. Beszállt Trevor is legvégül a kocsiba és Edward is a másik R.R.-be és beindították a motorokat. Teljes sebességgel elindultak és a végén csak hárman maradtunk az úton. Dawson kapott egy fekete Porschét a Daemon féle család felajánlásával és már ő is éppen indulni készült. Odasétált Daemonhöz és kezet ráztak, majd valamit egymás között megbeszéltek és odasietett hozzám. Szorosan megöleltük egymást és könnyek törtek elő belőlem. Szükségem volt Dawsonra, szükségem volt a bátyjámra, főleg most, mikor kiderült, hogy ki tette tönre a családunkat. Azonban megértettem, hogy most neki is szüksége van időre, hogy feldolgozza az egészet és ehhez magányra volt szüksége.

- Nemsokára vissza jövök, ígérem.

- Tudom, nagyon fogsz hiányozni D. - megszorítottuk egymás kezét.

- Te is nekem Fanni. Ha bármi van, akkor rögtön hívj és jövök. Megígérem. - majd letörölte a könnyeimet és rám mosolygott.

Beszállt a kocsijába, majd integetett még nekem a lehúzott ablakon keresztül és szélsebesen elhajtott vissza a városba, ahonnan csak pár órával ezelőtt jöttünk. Ha tudtuk volna, hogy ez lesz, hogy ha visszatérünk akkor s ez a sok minden kiderül, akkor nem gondolom, hogy visszatértünk volna.

- És most mi lesz? Hova fogtok menni?

- Egy nyári nyaralóban fogjuk elszállásolni magunkat. A terület a családunké, anya odaadta hozzá a kulcsot, így ő is tudja hol találhat minket.

- Értem.- majd csendben néztem a sötét útra és a csendes erdőre.

- És veled mi lesz? Veled maradok, ha úgy érzed nem akarsz egyedül megbírkózni ezzel. - szorítja meg a kezemet és átöleljük egymást.

- Köszönöm... De a magány az ami mindig a társam volt a nehéz időkben. - elengedem a kezét. - Ha most valaki mellettem állna, nem tudnék mást tenni, csak magamba roskadni.

- Így is ez lesz. Miért akarod magadat kínozni ezzel? Nem a te hibád Fanni. - megérinti az arcomat és érzem ahogy elönt a melegsége.

- Minden rendben lesz, csak egyedül kell lennem. - megcsókolom a kezét és rámosolygok.

Egy apró, ám féltő mosolyt villant felém és megfogja a táskámat. Egy pillanatra nem értem, hogy hogyan fogunk most hazaindulni, de ekkor a semmiből a szobámban termünk és rájöttem, hogy az én szuper pasim egy teleportálógép legbelül. 

Utoljára megcsókoltuk egymást, elsuttogtuk mennyit jelentünk egymásnak és végül mosolyogva köddé vált. Láttam szemeiben a csalódottságot és az együttérzést, amire most végképp nem volt szükségem. 

Nem szerettem, ha sajnálnak, ugyanis attól még nem tettek értem semmit. Ugyanúgy hagyták, hogy bántsanak, hogy megverjenek és darabokra törjenek. Mára már megtanultam azt, hogy ha valami fáj, azt nem mutathatod ki mások felé, csupán magadban tarthatod. Ha egyedül vagy sírhatsz, ordítozhatsz és dobálózhatsz, mert nincs senki aki próbál megvigasztalni, nincsen aki azt suttogja mennyire sajnálja, bár azt sem érti mégis mi történt és nem rúg beléd mégjobban azért, mert egy senki vagy a szemében ezáltal. 

Némán leoltottam a lámpát és bekapcsoltam kedvenc kis lámpám halovány fényét. Összekuporodtam az ágyamban, magam köré tekertem a takarót és ölembe húztam a párnámat. Beleordítottam minden fájdalmamat, majd felszívta és eltűntette fájdalmakkal teli könnyeimet és elviselte, hogyha néha beleütöttem, mert nem tudtam mit tenni. 

Dühös voltam magamra, a családomra, a bátyámra, Daemonra és az apjára, a régi családomra és mindenkire, aki egyáltalán létezett és ismertem. Senki nem tudja, hogy mi történt, senki nem érti milyen fájdalmas mindez, nincsen senki aki ugyanúgy osztozhatna a fájdalmamon, mint én. Lélekben pedig emiatt, kezdek lassan meghalni...