My Angry Angel (Taekook FF.)

7. Fejezet

Napok teltek el a koncert után úgy, hogy szinte nem is láttam Taehyungot. Mindig elment, ha leültem közéjük ebédkor és a folyosókon is került, ha ráírtam csak pár szóval vagy még annyival se válaszolt.
Most is épp az étkezőben ülök velem szemben Namjoonnal és Jiminnel, de legjobb barátom nem tisztelt meg minket a jelenlétével.

- Srácok. - szólítottam meg a két jómadarat, akik fel is figyeltek rám. - Szerintetek nem viselkedik furcsán Tae?
Chim kicsit elgondolkozott ez látszott is rajta, mert össze húzta szemeit egy-egy csíkká. Nam persze azonnal megrázta a fejét, hogy nem tapasztalt ilyesmit.
- Miért? Történt valami? - kérdezett rá piros hajú barátunk.
- Úgy érzem, mintha kerülne engem, pedig tudtommal nem tettem ellene semmi rosszat. - fogom két kezem közé a fejemet.
- Szerintem féltékeny. - emelgeti szemöldökét a szőke, aki eddig csak törte a fejét.
- Na persze. - forgatom meg szemeimet. - Mégis mire? - teszem fel kissé szarkasztikusan a kérdést.
- Nem mire, hanem kire! - mutat rá incselkedve kedves barátom.
- Miért, kire? - szólal meg szegény Nam semmit sem értve.
- Hát kire? Roséra.
- Miért lenne rá féltékeny? Még mindig nem értem. - vesz el teljesen vörös hajú barátunk.
- Asszem én léptem. - hagytam ott őket, mert nem voltam képes tovább hallgatni ezt a sületlenséget. Még hogy Tae féltékeny Roséra, még viccnek is rossz. Mire lenne az, hisz nincs is köztünk semmi barátságon kívül és nem is lesz soha, tudom.

Haragosan ültem végig az aznapi utolsó előadásomat, mert végig azon kattogott az agyam, amit Chim mondott, lehet, hogy csak viccelődött viszont nekem egyáltalán nem volt humoros.

...

- Hé, Jungkook. Itt vagy? - rántott ki újabb merengésemből barátnőm. Épp egy parkban ülünk, szinte senki sincs rajtunk kívül itt, minden olyan csendes és romantikus, én mégsem tudok teljesen figyelni a lányra, aki mellettem foglal helyet.
- Sajnálom, kicsit elkalandoztam. - kérek azonnal bocsánatot bűnbánóan.
- Semmi baj, de mi az, ami ennyire elvonja a figyelmed? - kérdezett rá óvatosan tudva, hogy nem biztos fog is rá választ kapni. Viszont nem lett volna szívem csendben maradni és semmit sem szólni.
- Csak úgy érzem, hogy a legjobb barátom haragszik rám, de nem tudom, hogy miért. - hajtottam le a fejemet.
- Próbáltál már vele beszélni?
- Hát ez nem ilyen egyszerű. - húzódott egy fájdalmas mosoly az ajkaimra.
- Ha nem próbálod meg, akkor nem is fogod tudni helyre hozni. - hangja lágyan és bátorítóan csengett. Tenyerét hátamra helyezte és úgy próbált támogatni. Felnéztem arcára és azonnal meglágyult arckifejezésem, tényleg csak próbál segíteni. Ahogy néztem, a mellkasomban elkezdet egy fájó érzés eluralkodni és mintha egy belső hang hangosan felnevetett volna.

Tudtam jól, hogy mit jelent, a szívem kinevet, mert egy ilyen kedves lányt kihasználok, ő nem érdemli ezt meg. Nálam sokkal jobbat is kaphatna, aki teljes szívéből szereti. Nem egy olyat, akinek a lelke másért sír esténként és zokog fel minden egyes csóknál mit a lánnyal ejtek.
- Szerintem most én haza megyek, te pedig próbálj meg kommunikálni vele, hidd el lehet sikerül, majd megbeszélnetek, hisz te mondtad: legjobb barátok vagytok. - mondandója közben felkelt a padról és elém állt. Lehajolt hozzám, de csak a homlokomra ejtett egy pillangó puszit és el is indult. Én csak lefagyva ültem ott és fájtam, azért mert igaza volt, de a legszomorúbb mégis az a gyötrő kacaj volt, mi még mindig a fülemben visszhangzott és nem hagyott megnyugvást fájó szívemnek.

Percekkel később én is elindultam ki a parkból, azt nem tudtam, hogy merre, csak mentem fülessel a fülemben hallgattam egy lágy dallamot és észre se vettem, hogy egy ismerős környékre tértem. Csak szeltem az utcákat, egyáltalán nem figyelve a környezetemre. Felnéztem és egy olyan épület elé értem, mitől újra összeszorult már így is haldokló szívem, mintha csak a sors akarta volna így, hogy ide tévedjek. Egy kicsit gondolkodtam, hogy becsöngessek-e, de nagy levegőt vettem és ujjamat a kis gombra helyeztem és meg is nyomtam azt. Nem kellett sokat várnom, hogy ajtót nyissanak nekem, de amikor ez megtörtént, egy meglepett arccal találtam szemben magam.
- Szia Taehyung. - köszöntem halkan alig hallhatóan.
- Jungkook, mit keresel itt? - dőlt neki az ajtófélfának a kék hajú. Fürtjei most rendezetten álltak feje búbján, de szemeiben láttam, hogy tényleg nem érti miért jöttem ide. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni én magam se tudtam teljesen ennek okát.
- Beszélnünk kell. - közöltem vele határozottan. Egy kicsit mérlegelt végül mégis félre állt az ajtóból, hogy beengedhessen.

A szüleivel élt, de ők szinte sosem voltak otthon a beosztásuk miatt. Sokat éjszakáztak a munkahelyükön így ritkán tudtak találkozni a fiúkkal. Pont ezért szereztek be neki egy kiskutyát Yeontant a kis törpespiccet. Nagyon aranyos kis jószág viszont szomorú, hogy a szülei egy kutyussal próbálják meg saját magukat helyettesíteni.
A ház nem túl nagy, szinte, ahogy belépsz a házba az előszoba után ott van a nappali balra, jobbra pedig a konyha. Szemben a két szoba van, ami a szülőké és Taehyungé, kicsit bentebb pedig a fürdőszoba kapott helyet. Nem régóta laknak itt, ők is vidéken éltek, de a munka és a fő suli miatt mindannyian beköltöztek a városba.

Taehyung azonnal beinvitált a nappaliba, ahol leültem a kanapéra, Tae is helyet foglalt mellettem és csak percekig meredtünk magunk elé, kínos csöndbe burkolózva. Nem tudtam, hogy hogyan kezdjek bele, vagy mit is mondhatnék, de ő csak várt, hogy végre elmondjam, miért is törtem rá ilyen késő este.
Féltem, ha most kikérdezem, hogy miért kerül, akkor ellenséges lesz és kidob a házból, vagy rosszabb. Bár nem tudom, mi lehetne ennél szörnyűbb, de biztos van olyan, ami ennél ezerszer fájóbb lenne számomra.

Nem tudom mennyi ideje ülhettünk így egymás mellett, de kezdtem egyre jobban zavarban érezni magam, mintha megnémultam volna ebben a nyakba tekert helyzetben.
Végül a csendet Taehyung törte meg.
- Miről akarsz beszélni? Ha nem mondod, nem fogom megtudni. - nem nézett rám és nem is beszélt hangosan, a hangja olyan óvatos volt, mintha ő se merte volna megtörni ezt a súlyos szótlanságot. Erőt vettem magamon és egy hatalmas sóhajtást követve felnéztem rá.
- Mit tettem, hogy kerülsz? - nem akartam köntörfalazni így azonnal bele vágtam a közepébe, úgyse értem volna el semmit finomkodással.
- Én, nem kerüllek. - adta a rövid választ, ami kicsit sem volt igaz. Talán már annyira sem méltat, hogy elmondja mit vétettem ellene.
- Ha nem mondod el mit csináltam rosszul, akkor nem tudom kijavítani. - idéztem fel Rosé szavait, viszont arra nem számítottam, ami ez után következett.