My Angry Angel (Taekook FF.)

17. Fejezet

El se hiszem, hogy Rosénak végig ez volt a terve. Még mindig úgy érzem, mintha csak álmodtam volna az egészet, de ahhoz túl valóságos volt. Nincs olyan jó képzelő erőm, hogy ennyire élethűen megálmodjak mindent. Végre sikerült bevallanom az érzéseimet, még ha féltem is eleinte, most már tudom, hogy Tae is hasonlóan érez irántam, bár még mindig vannak kisebb kétségeim. Sosem láttam még férfivel flörtölni sem, most mégis azt mondja, kedvel.
Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, hisz bíznom kell benne. Lehet pont azért nem érdeklődött a fiúk iránt, nehogy lebukjon az identitásával.

Ez elég logikusnak tűnik, tekintve, hogy az apja egy házasságot szervezett le a háta mögött.

- Miért van ennyire sötét? Hol vagyok? - kérdeztem magamtól, mert egy lelket se láttam sehol.
Elindultam egy irányba, hátha kijutok innen, de a következő pillanatban, amikor kinyitottam a szemem már egy éjszakai utcában találtam magam. Még mindig egyedül bolyongtam, de legalább most már volt egy kis fény, ami sokat segített. Teljesen ismeretlen volt számomra minden, mintha már nem is Szöulban lennék, hanem egy másik városban. Abban se voltam biztos, hogy Koreában vagyok, mert egyetlen feliratot sem tudtam elolvasni, mintha folyamatosan változtak volna az írásjelek.

Kezdtem egyre jobban kétségbe esni és futásnak eredtem. Már alig kaptam levegőt, de a környezetem szinte semmit se változott, mintha végig egy helyben álltam volna.
Féltem, rettegtem. Kiáltani akartam, de egy hang se jött ki a torkomon. Zokogva a földre rogytam és a hajamat kezdtem tépni, hátha kikerülök onnan, de mind hiába.

Ismeretlen hangokat kezdtem el hallani, amik egyre jobban közeledtek. Nem értettem miről beszélnek, csak egy piros hajkorona volt az, amit láttam és talán néhány szőke tincs.

- Kook ébredj fel. - hallottam meg egy ismerős kétségbe esett hangot.
Azonnal nagy levegőt vettem és zihálva ébredtem fel. A mellkasom szörnyen szúrt és alig bírtam vissza fogni könnyeimet a fájdalomtól.
- Semmi baj. Csak rosszat álmodtál. - ült fel mellettem Taehyung és a hátamat kezdte el simogatni, amitől lassan, de megnyugodtam. - Mi volt az, ami ennyire felzaklatott? - kérdezte, mikor már nagyjából rendesen vettem a levegőt.
- Nem tudom. Minden annyira zavaros volt. - válaszoltam szakaszosan. - Azt hiszem láttam két személyt, de nem tudom kik voltak azok. - Hyungom továbbra is simogatott és csendben figyelte szavaim. Mellkasára dőltem és úgy próbáltam vissza emlékezni. - Nem tudom hol voltam, de este volt és a környék is teljesen ismeretlen. Szerinted ez mit jelenthez? - emeltem fel fejem, hogy arcára nézhessek. Próbáltam szemeiből kiolvasni valamit, de csak tanácstalanságot láttam megcsillanni szembogaraiban.
- Nem tudom Kooke. Lehet nincs is jelentése. Gyere, feküdjünk vissza, holnap már korán kell kelnünk. - fektetett le, de egy pillanatra se hagyta, hogy távolabb kerüljek tőle. Átölelt és szorosan tartva engem aludt vissza. Én még hosszú percekig fent voltam, nem tudtam csak úgy elengedni a dolgot.

Reggel igen fáradtan keltem fel, nem sokat aludtam, mert a gondolataim csak úgy cikáztak. Tudtam, hogy valamit jelent az álmom, de túl kusza volt, ahhoz, hogy megértsem.

- Jó reggelt Nyuszi. - fordult felém Tae a szekrény elöl félmeztelen, amikor észrevette, hogy felkeltem. Azonnal eltakartam az arcom, mert éreztem, hogy pirosabb a kelleténél.
- Taehyung. - kiáltottam rá.
- Oh, bocsi. - gyorsan felkapott magára egy pólót. - Gyere reggelizni, ha kész vagy. - lépett mellém és nyomott egy puszit a hajamba, majd kiment a szobából.
Gyorsan összeszedtem magam és utána mentem.

- Akkor most Taehyungnál laksz? - akadt le Namjoon a témánál.
- Gyerekkori legjobb barátok. - forgatta meg Jimin a szemeit. - Nem furcsa, ha ott lakik egy ideig.
- Nem tudom, mit kell ezen annyira felfújni. - tettem keresztbe a kezemet. A karunk előtt álltunk meg beszélgetni, de már kezdett egy kicsit zavarni Nam értetlenkedése. - Nála lakok, de csak, amíg nem találok magamnak egy új lakást, ennyi.
- Akkor mivel magyarázod, hogy együtt is alszotok? - tárta szét kezeit.
Bennem itt valami elszakadt és csak fújtatni tudtam.
- Kit érdekel? Nem mintha együtt lennénk vagy valami. - azzal ott hagytam a társaságot és szerencsére pont szembe jött velem álbarátnőm, akinek gyorsan elkaptam a karját, hogy magammal húzzam.

- Hé, mi ez a nagy sietség? Köszönni akartam a srácoknak. - nyafogott.
- Semmi. - álltam meg és elengedtem a lányt. - Sajnálom, hogy magammal rángattalak, csak feldühített Namjoon. - fontam össze magam előtt a karom felfújva arcom.
- Semmi baj, de mit mondott, hogy ennyire felhúztad magad? - nézett rám ártatlan tekintettel. Nem hibáztatom, hisz én voltam az, aki túlreagálta ezt az egészet.
- Csak túlreagáltam a kérdéseit. Tudod még nem beszéltük meg Taevel, hogy mi van akkor most köztünk és ez egy kicsit frusztrálttá tesz. - hajtottam le fejem.
- Ne izgulj, szerintem még ő se nagyon tudja, mit kellene tennie. Ahogy neked, neki is új még ez az egész. - tette vállamra kezét Rosé biztatásképpen, mire én elmosolyodtam és bólintottam egyet. Szeretnék neki hinni, hisz eddig mindig csak segített mindenben.

A nap további része elég unalmasan telt. Valahogy egyszer sem tudtam átmenni Taehyung karára még köszönni se, de a hétfők mindig ilyenek. Ma viszont sokkal kínzóbb volt, mert folyton csak rajta járt az eszem és próbáltam össze rakni a képet, de nem igazán ment. Eldöntöttem, hogy este igen is rá fogok nála kérdezni, hogy hányadán is állunk, mert egyszerűen beleőrülök ebbe a helyzetbe.

Amint kiléptem az egyetem kapuin, megpillantottam az út túloldalán gondolataim főszereplőjét, ki amint észrevett, széles mosollyal az arcán intett felém. Én is egy lágyabb ívre húztam ajkaim és így vártam meg, hogy átérjen mellém.
- Szia Kookie. Milyen napod volt? - indultunk el hazafelé.
- Elég unalmas. - sóhajtottam egyet, hogy nyomatékosítsam mondandóm. - Neked?
- Hiányoztál. - nézett rám nagy boci szemekkel és miután körbe tekintett, hogy van-e olyan a közelbe, aki ismerne minket, lopott tőlem egy szájra puszit, amitől én átmentem paradicsomba. Még mindig zavarba hoz az ilyen hirtelen cselekedeteivel.
- Tae! - csaptam a vállára. - Az utcán vagyunk.
- Sajnálom. - vette elő újra kiskutya tekintetét, aminek sosem tudtam ellen állni.
- Jó mindegy. - zártam le a témát gyorsan, mert már így is eléggé zavarban voltam.