My Angry Angel (Taekook FF.)

3. Fejezet

Vállat rántva helyeztem vissza a készüléket az asztalra, és folytattam a levesem elkészítését, most már fél kézzel. Mire leültem az ágyam szélére enni addigra meg is érkezett a vendégem.

– Gyere be, nyitva van! – kiabáltam neki teli szájjal, mert semmi kedvem nem volt megint felkelni. Barátom azonnal benyitott, és szinte pillanatok alatt előttem termett, a térdén megtámaszkodva.

– Hogy van a kezed? – érdeklődött, aggódó csillogással a tekintetében.

– Egy kicsit fáj, de azért túlélem – vakartam meg a tarkóm a másik kezemmel.

– Hadd nézzem! – nyújtotta felém a tenyerét. Ki lettem volna én, ha nem engedelmeskedek neki? Hisz csak segíteni akart.

Mikor hozzáért a kezemhez szinte lángolni kezdett a bőröm, de most nem úgy, mint szokott, sokkal inkább fájdalmasan. Fel is szisszentem az érintésére, majdnem el is kaptam a kézfejem, de visszatartott.

– Hoztam kötszert és fertőtlenítőt. Nem a legszebb, de hamar be fog gyógyulni – mosolygott rám megkönnyebbülten, és már nyúlt is a szatyorhoz, amit még csak most vettem észre, annyira el voltam foglalva az előttem guggoló barátommal.

Nagy hozzáértéssel elkezdte lefertőtleníteni praclimat lágy, pillangó mozdulatokkal, bár így is csípett rendesen minden mozdulata.
Bekötötte a kacsómat, és nem sokkal utána haza is ment, én meg egyedül maradtam az üres, csendes lakásomban. Leoltottam a villanyt. Visszatettem az asztalra a tálamat, már nem volt étvágyam. Megint magamba zuhantam, mint mindig, leültem az ágyamra, és elkezdtem nézegetni a közös képeinket. A könnyek szépen lassan elkezdtek kiszökni a szememből, később már csak azt vettem észre, hogy megint sírok.

Reggel fájó fejjel keltem az esti sírás és önsajnáltatás miatt. Tudtam, hogy ez mind hiába való, de most úgy döntöttem, hogy kinyitom kapum, megpróbálok túllépni Taehyungon. Írtam is neki egy üzenetet, hogy ma nem tudom felvenni, mert busszal megyek az egyetemre, majd meg se várva a válaszát elindultam. A csípős őszi levegő azonnal megborzongatta testem, de ez sem tántorított vissza. Kicsit el kellett löknöm magamtól őt, hogy bele tudjak szeretni valaki másba.
Amint megérkezett a busz fel is pattantam rá. Egy olyan részre ültem, ahol jobban éreztem a fűtést, hogy kicsit felolvadjanak lefagyott végtagjaim. Azt hinné az ember, mert ősszel születtem, így bírom a hideget, de ez cseppet sem igaz, nagyon fázós tudok lenni. Már tizenöt-húsz fok is elég nekem ahhoz, hogy fázzak.

Útközben a szürke, fakó házakat figyeltem és a már lassan élettelen sárga leveleket, amelyek még nem hagyták el a fák ágait. Egyik tarkább volt a másiknál, és néha, mikor megállt a busz, közelebbről is megfigyelhettem őket.
Viszont hamar az egyetemhez értem, így újra kiléphettem a hideg levegőre. Az utamat az első előadásom terméhez vettem, hogy ne kelljen találkoznom barátaimmal. Ez sikerülhetett is volna, ha Jimin nem áll pont a terem előtt, ahová tartottam.
Nagy levegőt véve beletörődtem, hogy meg fog állítani, ezért odasétáltam hozzá.

– Jó reggelt Chim. Mit keresel itt? – tettem fel a legnyilvánvalóbb kérdést, hisz ebben a szárnyban soha sincs órája.

– Neked is jó reggelt. Téged kereslek – vonta meg a vállát.

– Miért? – néztem rá összezavarodottan. Ilyenre még nem volt példa.

– Inkább az a kérdés, hol van Tae? Ma reggel írt egy üzenetet, hogy nem hozod be – méregetett kíváncsian, mire én csak megvontam a vállamat.

– Buszozni volt kedvem. Mindig én se furikázhatom őt mindenhova. – Azzal elléptem mellette, és benyitottam a terembe.

Már voltak bent páran, de én ezzel mit sem törődve leültem egy üres helyre, majd bedugtam a fülesem, hogy teljen az idő. Egyszer csak egy cetlit vettem észre a füzetemen, ami addig nem volt ott.

„Szia, nézz jobbra.˝

Ennyi állt a kis lapon. Én azonnal abba az irányba kaptam a fejem, ezzel egy időben kihúztam a fülesemet is.

– Szia! A nevem Park Chae-young, de hívj csak Rosénak – mosolygott rám egy szőke, aranyos arcú lány.

Így ülve nem nagyon tudtam megállapítani, de nálam talán egy fejjel lehetett alacsonyabb, sötét, majdnem fekete szemei csak úgy csillogtak, ahogy engem figyelt. Nem láttam bennük semmiféle rosszindulatot.

– Szia, én Jeon Jung Kook vagyok – mosolyogtam vissza rá barátságosan. – Új vagy itt? – kérdeztem tőle, mivel most láttam először az egyetemen.

– Igen, most jöttem át egy másik iskolából költözés miatt. Még nem nagyon ismerem a várost – hajtotta le kissé fejét zavarában.

Nagyon aranyos volt az egész megjelenése, ez pedig felvetett bennem egy ötletet: talán lehetne ő az, aki elfeledteti velem az érzéseimet Taehyung felé. Maga a gondolat önző volt, de ha sikerrel járna a tervem, senki sem sérülne.

– Ezesetben nincs kedved meginni valamikor egy teát? Ismerek egy nagyon hangulatos kis kávézót, közben megmutathatnám neked a környéket – mutattam felé a lehető leglehengerlőbb mosolyomat, remélve, hogy igent mond.

– Rendben, miért is ne? – válaszolta vidáman, de sajnos nem beszélgethettünk tovább, mert megérkezett a tanár, és elkezdődött az előadás.