My Angry Angel (Taekook FF.)

12. Fejezet

Nem törődve semmivel, fel is kaptam a kabátomat és kimentem a bár elé, hogy kicsit lenyugodjak. Figyeltem az embereket, akik éppen beléptek a szórakozó helyre és azokat, akik távoztak. Mindenkinek jó kedve volt és hangosan beszéltek valamiről, amit nem értettem, mert nem a szövegre figyeltem, csak arra, hogy ők képesek jól érezni magukat. Azt hittem a ma este más lesz, hogy én is lehetek egy kicsit boldog, még ha csak egy estére is. De nem, az élet újra kiszúrt velem, egy hatalmas pofonnal, hogy tudjam, ez csak egy álca. Minden, amit teszek, minden, amit mutatok, az csak egy színjáték része, de szépen lassan lehull a lepel. Vajon most mit gondolhat rólam Taehyung, miért léptem le szó nélkül?

Rá kellett jönnöm, hogy ez így nem mehet tovább. Elindultam a közeli híd felé, ahol már nem sok gyalogos járt, csak pár autó suhant el mellettem. Megálltam a korlát mellett és elkezdtem nézni a folyót, mely alattam csordogált békésen, bár én is ilyen lehetnék. Miért kell valaki olyat szeretnem, akit nem lehetne? Hamarosan itt az újév és én semmit nem tudtam az ellen tenni, hogy elfeledjem bűnös érzéseimet. Napról-napra csak egyre rosszabb minden, talán már csak az segít, ha elmegyek innen oly messzire, ahol a múltam már nem érhet utol. Vajon van akkora táv, ami képes erre, hogy elfeledtessen mindent, ami ide köt? Talán nem, de egy próbát megérhet, úgy is meg akartam nézni magamnak Európát. Anglia mindig esős arcát, Francia ország Eiffel tornyát, Olasz ország gyönyörű kikötőit és ételeit.

Az arcomon egy csepp víz gördült le - talán esik? - felnéztem az égre, de nem láttam semmit, ami arra utalhatna, hogy eső közeleg. Megtöröltem a szemem és rájöttem, hogy a könnyeim hullanak akaratomon kívül, nem akarom itt hagyni a barátaimat és az itteni életemet, de mi más adhatna nekem kiutat? Nem tudhatom biztosan, csak azt tudom, hogy nem bírok tovább így élni, egy hazugság minden egyes nap, mit ebben a városban töltök. Hazudok magamnak, hazudok a legjobb barátomnak és hazudok a lánynak, ki meg sem érdemli ezt.

Csak teltek a percek, míg végig a hullámokat figyeltem egy pillanatra se elszakítva onnan tekintetemet. Kellett ez a kis csönd, még ha nem is volt teljesen az, hisz a kocsik és a város zaja befürkészte magát füleimbe, de még ez sem tudott érdekelni.
- Jungkook - kiabált valaki, ezzel kirángatva gondolataimból és a hang irányába néztem.
- Jimin? Mit keresel itt? - kérdeztem tőle értetlenül.
- Téged! Fogtad magad és ott hagytál minket egy szó nélkül, mi a franc ütött beléd? - nézett rám úgy, mint egy hülyére és részben igaza is volt.
- Ki kellett szellőztetnem a fejem. Tudod, sok ez már nekem. Azt hittem, ha összejövök valakivel, akkor képes leszek elfeledni az érzéseimet. Viszont rá kellett jönnöm, hogy ez így nem megy. - hajtottam le fejem és inkább beszéltem a cipőmhöz, mint az előttem állóhoz. - Azt hiszem, elmegyek. - fújtam ki egy nagy levegőt.
- Mi? De hát, nem értem... - dadogott összevissza, mit nem szoktam meg tőle, hisz általában összeszedett.
- Mit nem értesz? - csattantam fel. - Elmegyek, és talán végre itt hagyhatom ezt a bűnös életet, mindenkinek csak hazudok, és azt mutatom, hogy minden rendben, de Chim, semmi sem az. - halkult el a hangom a végére.
- És itt hagynál mindenkit? A családodat, Rozét, engem, még Taet is? - kiabált vissza ő is, oly hangosan, hogy visszhangzottak szavai.
- Igen és tudom, hogy gerinctelen húzás, de egyszerűen nem tehetek mást, Taehyungot meg mit érdekelné? Biztos el van foglalva az esküvőjével és a csajával, akit még csak be se mutatott nekünk, annyira jó barátai vagyunk. Vagy neked talán igen és csak engem szar le magas ívben? - fakadt ki belőlem minden. Jimin csak megrázta a fejét. - Látod, ennyire se méltat minket, én hülye meg képes vagyok szeretni őt még ezek után is. Mindent lenyeltem, de már nem megy többé. Éli a saját életét, nekem is azt kell tennem.

Pár pillanatra csönd állt be közénk, talán volt az néhány perc is, nem tudom. Mind a ketten szótlanul álltunk egymás előtt, de nem néztünk a másik szemébe. Hirtelen lépett közelebb hozzám és átölelt, fura érzés volt, hisz általában én szoktam kezdeményezni az ilyet, most mégis ő lépett hamarabb.
- Azért ígérd meg, hogy nem örökre mész el. - szólalt meg szinte suttogva. Átkaroltam én is és fejemet az övére hajtottam, mivel alacsonyabb nálam.
- Én is remélem, hogy egyszer majd visszajövök.

Azon az estén még megegyeztünk, hogy majd segít össze pakolni a cuccaimat és miután vége az ünnepeknek elutazom. Várt még rám egy nagy feladat, mégpedig, hogy szakítsak Rozéval, hisz nem kérhetem tőle, hogy várjon rám. Nálam sokkal jobbat érdemel.

Az ünnepekre haza utaztam a családomhoz és velük töltöttem, azt a pár napot. Kicsit jó volt kiszakadni a mindennapokból, bár még nem tudtam, hogyan kellene velük közölnöm a terveimet. Végül úgy döntöttem, hogy a vacsora alatt mondom el nekik, úgy is mindig mindent akkor mond el a család.
Hamarosan el is érkezett az idő, mindenki körbeülte az asztalt, mi tele volt finomabbnál-finomabb ételekkel. Még a bátyám is haza jött, hogy velünk legyen.

- Na és Junghyun, mi a helyzet veled mostanság? Mikor hozod haza a kis barátnődet? - kérdezte anya felvidulva bátyámtól.
- Majd az ünnepek után, ha minden igaz lesz egy kis szabad ideje és be tudom nektek mutatni. - kár, hogy én már nem ismerhetem meg.
- Na és te Jungkook? Neked van már valaki a láthatáron? - fordult felém édesanyám.
- Nem igazán. - rántottam vállat, mégse mondhatom el nekik, hogy kibe vagyok szerelmes.
- És hogy van Taehyung? Rég hallottunk már róla. - szállt be a beszélgetésbe apánk is.
- Hát kicsit most össze vagyunk kapva, de semmi komoly. Ezen kívül jegyese van.
- Valóban? Ilyen hamar? - lepődött meg anyám. - A lány milyen? Aranyos igaz? - folytatták a kérdezősködést én pedig egyre jobban kezdtem magam kényelmetlenül érezni.
- Nem tudom. - válaszoltam röviden hátha leszállnak a témáról. Szerencsére ez sikerült is, mert elkezdtek beszélni Junghyun barátnőjéről. Pár percig még vártam, mert nem akartam beleszólni a beszélgetésükbe, de egyre jobban égette a torkomat a kimondatlan szavak.
- Elutazom. - szólaltam meg szinte hangtalanul, de valószínűleg meghallhatták, mert csendben maradtak.
- Tessék? - kérdezett vissza anyám elsőnek.
- Elmegyek. - mondtam ki újból.
- De hát miért? - édes anyám hangja kissé csalódottan csengett.
- Szeretnék világot látni. Az ünnepek után összepakolok és felülök egy repülőre.