B R E A T H

XVII.

Földbe gyökerezett lábakkal álltam apám tekintetét és vártam, hogy mit fog tenni. Hayes semmit sem sejtve kérdezte, hogy ismerem-e, de nem válaszoltam neki. Féltem, hogy ha megszólalok ott helyben elbőgöm magam. Újra előtörtek bennem az emlékek amiket már kezdtem elfelejteni. Megannyi rossz emlék suhant át az agyamon, újra lepörgött előttem az életem és nem tudtam megmozdulni. Eszembe jutott hogy beszélt anyával és velem, hogy szidott és ócsárolt minket. Eszembe jutott hogyan verte anyát az alkohol és a drog hatása alatt. Néha még engem is megvert, de legtöbbször anya nem hagyta neki, inkább elém állt és a saját testével védett engem. Hiába könyörgött neki anya, hogy menjen elvonóra ha nem is miatta, de legalább miattam, nem hatotta meg. Nem érdekelte se a felesége se a saját gyereke. 10 lehettem amikor anyának elege lett és szembeszállt apámmal. Kihívta rá a rendőrséget akik elvitték és a bíróság elítélte őt testi sértésért. Azóta nem is láttam, mostanáig.
Büszke voltam anyára, hogy szembe mert nézni apával és nem hagyta hogy őt is lehúzza magával. Évekig jártunk pszichológushoz, hogy feltudjam dolgozni milyen ember az apám. Pánik beteg voltam, sokszor volt rohamom, rettegtem amikor apám haza jött a kocsmából vagy a dílerétől. A suliban sem éreztem biztonságban magam, ott is féltem, hogy egyszer nem anya fog értem jönni, hanem apa és tesz valamit anyával míg én suliban vagyok.

A szívem elkezdett egyre gyorsabban verni, a lábam és a kezem remegett. Egyre gyorsabban vettem a levegőt és éreztem, hogy nem kapok levegőt. Szorított a mellkasom, a torkom kiszáradt. A suliban a csengő őrült módjára kezdett el zúgni, jelezvén, hogy becsengettek. Hayes már nem állt mellettem, nem tudom mikor és hogyan, de elment mellőlem. Senki nem volt már a folyosón, nekem sem kellett volna már ott lennem, de nem tudtam megmozdulni. Apám hírtelen megindult felém nekem pedig elhomályosult minden, azt hittem elfogok ájulni, de csak a könnyek törtek ki a szememből. Patakokban kezdett el folyni a könnyem és elkiáltottam magam.

- Ne gyere közelebb - kiabáltam rá.

- Sss - kezdett el csitítgatni és még közelebb jött - Rosetta kincsem - kezdett bele és kezeivel felém nyúlt.

- Ne érj hozzám - nyögtem ki nagy nehezen levegőért kapkodva.

Apám vállán hirtelen egy kéz jelent meg ami hátra húzta. Ő meghőkölt és döbbenten nézett a mögötte álló magas fiúra.

- Azt mondta, hogy ne nyúljon hozzá - nézett mérgesen Warren apámra.

Apám csak annyit tudott kérdezni, hogy kicsoda Warren majd mikor Warren válaszra nyitotta volna a száját hirtelen elsötétült minden és elájultam. Többre nem is emlékszem.

Mikor felkeltem először éles fény zavarta meg a szemem. Egy teljesen fehér szobában feküdtem, gondolom kórházban vagyok, máshol nem lehetek. Felültem az ágyon, de ahogy megemeltem a kezem éles fájdalmat éreztem a karomban, mikor lenéztem akkor tudatosult bennem, hogy infúzió van bekötve nekem. Kicsit kábának éreztem magam. Körbe néztem a szobában, eleinte nem láttam senkit, de mikor az ágy sarkánál lévő sarokba néztem egy fotelt vettem észre ahol anya pihent. Mikor észre vette, hogy felkeltem rekord gyorsasággal ugrott fel a helyéről és hajolt közelebb hozzám.

- Drágám minden rendben? - kérdezte aggódva.

- Persze - hebegtem halkan, nem bírtam beszélni és ezt anya is észre vette.

- Ne beszélj sokat, pihenned kell erős nyugtatót kaptál - simogatta meg az arcom kedvesen.

- Ott volt a sulimban - próbáltam elmesélni mi történt, de anya leállított.

- Tudom kincsem - mosolygott keserűen - majd otthon megbeszéljük, de van itt valaki aki látni szeretne - a mosolya átváltott őszinte mosolyra.

Anya az ajtóhoz lépett és kidugta a fejét, majd vissza nézett rám mosolyogva és kitárta az ajtót amin Warren lépett be. Kicsit jobb kedvem lett és halványan el is mosolyogtam. Warrenen láttam, hogy egy kicsit zavarban van, de erőt vett magán és az ágy mellé lépett, közelebb húzta a fotelt, beleült és megfogta a kezemet.

- Na drágáim magatokra hagylak, beszélgessetek csak - mosolygott fülig érő szájjal anya és boldogan, szinte már ugrálva ment ki az ajtón.

Pár percig néma csendben ültünk a kicsi fehér szobában, de mégsem éreztem kínos csendnek, inkább megnyugtató volt, ahogy ott ült mellettem és fogta a kezemet. Többet jelentett nekem az a kézfogás és hogy mellettem van a bajban, mint bármi más a világon. Abban a percben voltam a legboldogabb és a legszomorúbb is egyben. Boldog voltam, mert Warren itt van mellettem, de szomorú is voltam, mert tudtam, hogy meg kell beszélnünk aminek szemtanúja volt.

- Warren - kezdtem volna bele a mondandómba, de Warren közbe szólt.

- Nem kell beszélned róla, majd beszélsz ha készen állsz, tudom, hogy most nem fog menni, megértelek - nézett rám szomorú mosollyal, aminek láttán összeszorult a szívem.

- Köszönöm - mondtam szipogva, próbáltam vissza tartani a sírást, de nem ment. Magátol kezdett el patakokban folyni a könnyem.

Warren gyengéden végig simított az arcomon letörölve a könnyeimet, majd megfogta az állam és lassan maga felé fordított és így egyenesen a szemébe néztem. Kék szemeivel engem fürkészett én pedig teljesen elvesztem benne. Warren mondani akart valamit, de hirtelen kinyílt az ajtó és egy nővér lépett be rajta.

- Sajnálom, de vége a látogatási időnek és Rosenak pihennie kell - mondta a nővér, majd megvárta míg Warren feltápászkodik a fotelből.

- Majd még jövök Rosie - mondta nekem direkt lassan artikulálva a nevemet, majd széles mosolyra húzta a száját és kacsintott egyet.

Válaszul csak a szememet forgattam, visszatért a régi Warren, tudtam, hogy túl jó, hogy igaz legyen.

- Aranyos a barátod - mondta mosolyogva a nővér.

- Nem a barátom - vágtam rá, talán kicsit durván is mint ahogy kellett volna, amit a nővér is észre vett így vissza fogtam magam - Warren nem a barátom csak egy barát - hangsúlyoztam ki a "csak egy barát" szót, hogy egyértelmű legyen a mondandóm.

- Ezt most nekem akarod meg magyarázni vagy magadnak? - kérdezte és úgy nézett rám mint aki mindent tud.

Kicsit elgondolkodtam, de nem szóltam semmit, inkább csendben maradtam és szófogadóan pihentem tovább.