B R E A T H

XXIII.

A telefonom csörgésére lettem figyelmes. Felültem, majd megfordítottam a telefonom és kinyomtam a hívást. Alig telt el pár másodperc újra megcsörrent a telefonom. Megint kinyomtam, de pár másodperc múlva újra csörgött. Ideges lettem, majd fogadtam a hívást.

- Nem tudtad, hogy ha valaki kinyomja a hívást az azt jelenti, hogy nem akar veled beszélni!? - szóltam bele idegesen.

- Sajnálom - szólt bele rekedt hangon.

- Dehogy sajnálod - mondtam nevetve - Tudom, hogy komolyan mondtad és figyelj Warren, nem érdekel!

- Ne mond ezt Rosie - válaszolt lágyan becézve.

Egy életre megutáltam ezt a becenevet. Főleg ha az ő szájából hallom.

- Ne hívj többet Warren - szóltam halkan.

- Csak - kezdte volna, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Elég legyen Warren, én ezt már nem bírom - kezdtem elfolytott hangon - Elegem van a hangulatingadozásaidból, elegem van belőled - megpróbáltam olyan hűvösen mondani neki, ahogy nekem mondta.

Nem jött válasz. Néma csend lett és muszáj volt ránéznem a telefonra, hogy vonalban van-e még. A kijelzőn a számláló még lassan pörgött, szóval még vonalban volt. Összeráncoltam a szemöldököm, majd vettem egy hatalmas levegőt.

- Warren itt vagy?

- Csak egy esélyt kérek Rose, a vizsgák után találkozzunk - szólt végül bele.

- Nem - vágtam rá gyorsan.

- Csak egy esélyt Rosie, nem fogod megbánni.

- Rendben - mondtam egy nagy sóhaj után.

- Köszönöm - mondta lágy hangon.

Nem válaszoltam csak kinyomtam a hívást és magam mellé dobtam a telefonom. A tenyereimbe temettem az arcom és próbáltam már most nem megbánni, hogy esélyt adtam neki. Mikor felnéztem egy kisebb szívrohamot kaptam, mert anyám némán állt az ajtóba.

- Bocsi nem akartalak megijeszteni, csak hallottam, hogy telefonálsz, Warren volt az?- szólt halkan.

Nem mondtam semmit csak lassan bólintottam. Anya szintén bólintott, majd ellökte magát az ajtómtól, aminek eddig támaszkodott és leült mellém az ágyamra. Kezével megsimogatta a vállam bíztatóan.

- Nem fogod megbánni.

- Miből gondolod?

- Már mondtam kicsim, jó megérzéseim vannak vele kapcsolatban és hidd el egy anya megérzései soha sem tévednek.

- Rendben, hiszek neked - bólintottam és megöleltem - Köszönöm - mondtam halkan, mire anya csak szorosabban ölelt.

Vészesen közel vannak a vizsgák és semmi másra nem tudtam gondolni. Néha befészkelte magát a gondolataimba amit Warren kért tőlem, de próbáltam teljesen kizárni őt a fejemből és nem gondolni rá. Persze nehezen ment, de sikerült nem gondolni rá és arra mit akar tőlem pénteken.
Nem mentem be azon a héten a suliba. Semmi kedvem nem volt az emberekhez.
Eljöttek a vizsgák ideje, három nap egymás után végig csak a vizsgák folytak. Utálok kiöltözni, de muszáj volt elegánsan kinézni a bizottság előtt, még sem mehettem be farmerba meg tornacipőbe. Még ha abban jobban is éreztem volna magam.
Nem volt semmi érdekes a vizsgákon, magam módján mindent megtettem, hogy sikerüljön és úgy érzem, hogy ennek eleget is tettem. Már csak az eredményeket kell várni. Izgulnom kellett volna, hogy felvesznek-e az egyetemre ahová jelentkeztem, de még sem izgultam. Teljesen nyugodt voltam.
Otthon a szobámban csak ültem és vártam, hogy értesítenek-e az eredményekről.
Másnap viszont olyan történt velem ami teljesen megváltoztatta az életemet. Warren reggel írt egy üzenetet, hogy 6-ra legyek a suli előtt ott találkozzunk. Nem válaszoltam rá csak leláttamoztam. Komótosan felültem az ágyamban és nyújtózkodtam, aztán egyszer csak anyám berontott az ajtómon amitől megijedtem.