B R E A T H

XXII.

Alig telt el néhány perc mióta becsöngettek és a tanár elkezdte az órát, még is úgy éreztem mintha már évek óta az iskolapadban ülnék. Az óra lassan telt, a tanár olyan unalmasan magyarázott, hogy még ha akartam volna sem tudtam volna rá figyelni. Már csak egy hét van az érettségiig és még mindig itt kell ülnünk ahelyett, hogy hagynának minket otthon tanulni. De az igazgató ragaszkodott hozzá, hogy járjunk be ezen a héten és a tanárok segítenek jobban felkészülni. Talán hülyeség, talán nem, de legalább törődnek velünk.
Unalmamban a padra görnyedtem és a füzetembe kezdtem el firkálni, hátha gyorsabban megy el az idő. Próbáltam mindent és mindenkit kizárni a fejemből és semmire sem gondolni. Alig telhetett el pár perc és a terem ajtaja kicsapódott. Mindenki ijedten kapta az ajtó felé a fejét. A tanár a krétát is elejtette és kérdőn nézett az ajtó irányába. Felegyenesedtem és a szemeim tágra nyíltak amint megpillantottam Warrent az ajtóban. Nem szólt semmit csak fogta magát és elindult a helye felé. A haja kócos volt, a szája felvolt repedve és a ruhái is koszosak voltak. A vállán fogta a hátizsákját és ahogy egyre közelebb jött láttam a friss sebeket az öklén. Elszörnyedtem és az eddig kizárt gondolatok most megrohamoztak. Mit csinált? Kivel verekedett? Hányan lehettek? Ugye nincs nagyobb baja? Ehhez hasonló kérdések özönlöttek a fejembe és nem hagytak nyugodni. Ki akartam faggatni, hogy mi történt, még sem tudtam megszólalni. A csendet a tanár törte meg.

- Warren James még is mit képzelsz, hogy csak így berontasz a terembe köszönés nélkül? És még is mi történt veled? - rivallt rá a tanár majd utána eredt.

Warren levágta magát mögém és meg sem szólalt. A tanár mellém lépett és onnan kérdezgette tovább Warrent. Nem tudtam megfordulni, teljesen lefagytam.

-  Azonnal hívom a bátyádat, majd ő elvisz az iskolanővérhez - mondta a tanár.

- Felesleges szólnia, mert nincsen semmi bajom - morogta Warren.

- Vagy elmész az iskolanővérhez vagy elviszlek én - felelte a tanár.

- Majd én elkísérem - pattantam fel a helyemről, de egyből meg is bántam. Nem akartam megszólalni, a testem még is magától cselekedett.

- Rendben van Rosetta, rád nyugodtan bízhatom ezt a bajkeverőt - morogta a tanár majd vissza sétált a táblához.

Warren megforgatta a szemét és mint akinek húzzák a fogát, komótosan feltápászkodott és kikerülve engem kisétált az ajtón. Gyorsan utána rohantam és próbáltam beérni, de olyan gyorsan szedte a lábát, hogy esélyem sem volt.

- Warren! - szóltam utána már sokadszorra mire végre megállt.

- Nem lett volna muszáj elkísérned - motyogja alig hallhatóan.

- De én akartam - feleltem és mellé léptem - Mi történt veled? - kérdeztem komolyan, de tudtam, hogy úgy sem kapok választ.

- Nem egyértelmű? Verekedtem - felelte gúnyosan.

- Azt én is látom, de kivel? Hol? És miért? - soroltam fel a kérdéseket amik a teremben is megrohamoztak.

Warren nem felelt, nem is nézett rám, csak állt előttem és azzal szórakozott, hogy a sarkán próbált egyensúlyozni. Mint egy kis gyerek aki nem figyel a felnőttekre és nem érdekli semmi. Hirtelen elpattant bennem valami és meglöktem a mellkasát. Warren nem számított erre, meglepődött és hátrahőkölt. Ideges lettem, hogy nem figyelt rám, vagy inkább azért mert az utóbbi időkben egyáltalán nem keresett engem és nem törődött velem. Megint meglöktem, de ezúttal a mellkasára tettem a kezem és a falhoz nyomtam. Warren meg sem szólalt. Mikor felnéztem rá könnyek szöktek a szemembe.

- Válaszolj Warren - szóltam rá elcsukló hangon - Hol voltál eddig? - kérdeztem halkan és éreztem, hogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon.

Warren egyik kezével megfogta a mellkasán pihenő kezemet és a másikkal pedig az arcomat fogta a tenyerébe. A szívemet azonnal elöntötte a melegség és hevesen kezdett el verni. Még mindig vártam a válaszát, de egy szót sem szólt. Csak nézett azokkal az igéző szemeivel, majd egyszer csak közelebb hajolt és megcsókolt. Hagytam, hogy ezt tegye, mert én is erre vágytam. Arra hogy végre itt legyen velem és hogy csak az enyém legyen. Viszonoztam a csókját és a nyelvét is hagytam hogy becsúsztassa. Egyre közelebb húztam magamhoz, de még ezt is távolinak éreztem. Azt akartam, hogy sose érjen véget. Azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat, de sajnos ez elég önző kívánság, és mint mindennek, a csókunknak is véget kelljen érnie.
Warren elhúzódott, majd szomorú szemekkel nézett rám, majd egyszer csak semmilyen érzelmet nem láttam az arcán. Nem tudtam mit gondol.

- Nem érdemellek meg - mondta, majd eltolt magától és elsétált.

- Warren! - kiáltottam utána, de nem fordult meg.

Utána eredtem és sikerült is utolérnem. Nem fogom hagyni, hogy válaszok nélkül faképnél hagyjon mint ahogy mindig teszi. Megragadtam a kezét és magam felé fordítottam.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdéseimre - néztem rá szúrós szemekkel.

- Nincs értelme Rosetta - olyan hűvösen mondta ki a nevem, hogy a szívem belesajdult.

- Miért akarsz távol tartani magadtól? - próbáltam közömbös lenni, de egy ponton megcsuklott a hangom.

- Már mondtam, nem érdemellek meg - ismételte meg szavait.

- Nem hiszek neked - feleltem gyorsan.

- Az igazat akarod? - förmedt rám, amitől kicsit megijedtem - Csak kihasználtalak, csak játszottam veled. Nem akarok tőled semmit, azt akarom, hogy hagyj végre békén! - szinte már kiabált velem, hátra léptem és csak bámultam rá.

- Értem - ennyit tudtam csak kinyögni.

Kikerültem és visszaindultam a teremhez. A folyosón a cipőm csattogását az óra végét jelző csengő hangja törte meg. Visszaültem a helyemre és összeszedtem a cuccaimat. Nem bírtam ott maradni, ezért fogtam magam és elindultam haza. A portán könnyedén átjutottam. Útközben Norának és Claranak írtam egy üzenetet, hogy nem éreztem jól magam, így haza mentem, de nem kell aggódniuk.
Még mindig Warren szavai csengtek a fülemben. Nem tudtam másra sem gondolni, csak arra, hogy miket mondott nekem. Nem sírtam, nem azért mert nem érdekelt, csak egyszerűen már a sírásba is belefáradtam. Annyira elegem volt már, hogy mindig mindenen csak bőgök. A sírás nem old meg semmit. Tudom közhelyes ez a duma, de sajnos igaz.
Haza értem és szerencsére anya már elment dolgozni, így neki nem kellett magyarázkodnom, hogy miért jöttem el. Egyszerűen csak a szobámba mentem és hanyatt dőltem az ágyamon. Némán bámultam a plafont. Próbáltam kizárni minden gondolatot és elfelejteni Warrent, és mindent ami hozzá köt, mindent ami rá emlékeztet. Jövőre talán könnyebb dolgom lesz. Tudtommal Warren nem jelentkezett egy egyetemre sem. Nem érdekelte a továbbtanulás, folyton csak azt hajtotta, hogy el akar innen tűnni. El ebből a városból, az országból. Bárcsak én is eltűnhetnék most. Szívesebben lennék most máshol. Távol mindentől. Távol Warrentől. Szeretném ha végre vége lenne ennek, és véget is fogok vetni.