B R E A T H

XVIII.

Eltelt pár nap mióta kiengedtek a kórházból. Nem is voltam az iskolában, aminek nem nagyon örültem, mert így nem láthattam a barátaimat, és persze Warrennel sem tudtam beszélni. Apám azóta nem jelentkezett, de nem is lepődöm meg, ugyan azt csinálja mint amikor még velünk élt. Anya sem beszélt azóta a felbukkanásáról, de most hogy nyugodt vagyok és rendbe hoztam magam, kíváncsivá tett, hogy még is mit akart ennyi idő után az apám. Hangokat hallottam a földszintről ezért lementem, hogy kiderítsem mi az és anyát kerestem a konyhában, de ott nem találtam, ezért tovább mentem a nappaliba. Meg is találtam, de nem egyedül volt. Anya a kanapén ült komor tekintettel és szembe vele az apám ült a fotelban. Hirtelen újra előtört belőlem a pánik, de most vissza fogtam magam és sikerült elnyomnom. Sokkal nagyobb érzelem tört elő belőlem és ez a harag volt. Mikor anyámék észrevettek egyszerre pattantak fel a helyükről. Anya odalépett hozzám és aggódva nézett rám, míg apám szomorú arccal esetlenül állt előttem.

- Mit keresel itt? - kérdezem remegő hangon amitől kicsit meglepődök, mert a fejemben sokkal magabiztosabbnak hangzott.

- Rose én... - kezdte volna apám és láttam rajta, hogy nem találja a szavakat.

- Apád szeretne beszélni veled - felel helyette anyám.

- Még is miről? - hüledezem és szúrós szemmel méregetem apámat.

- Mindenről, a múltról, hogy milyen ember voltam és, hogy most milyen ember vagyok - néz rám szomorúan sötét szemeivel.

- Tudom, hogy milyen ember voltál, nem kell erről mesélned - szúrom oda keményen és mérgesen meredek rá. Anya megszorítja a kezemet figyelmeztetően, hogy legyek kedvesebb, de tudom, hogy ő is így érez.

- Én... Én sajnálom Rose, tőled is bocsánatot kérek Anne, bocsássatok meg nekem - kérlel minket anyával, de én rá sem bírok nézni. - Már megváltoztam, nem iszom, 3 éve tiszta vagyok, elmentem elvonóra, munkám is van - meséli hadarva és dadogva.

Hiába a bocsánat kérés, az nem hozza vissza a gyerekkorom. Nem érdekel, hogy megváltozott, akkor kellett volna ezt tennie mikor még ott voltunk neki, számtalanszor volt rá lehetősége és támogatása mégsem volt rá képes, mert a pia és a drog fontosabb volt. Elfordulok, könnybe lábadt a szemem, nem azért mert megsajnáltam, csak előtörtek belőlem az emlékek. Nem fogom hagyni, hogy azt higgye gyenge vagyok és azt se, hogy sírni lásson. Anya megköszörüli a torkát és apához fordul.

- Rendes tőled, hogy a sarkadra álltál és rendezted az életedet - apa szemébe remény csillan, de hamar kialszik, mikor anya folytatja - De nehogy azt hidd, hogy megbocsátunk neked - néz rá nyugodt és higgadt arccal.

- Én... Tudom, hogy rossz ember voltam, nem tudom hogy süllyedtem olyan mélyre - hebegi zavartan, de mielőtt folytatná anya félbeszakítja.

- Nem kell tovább magyarázkodnod, csak hagyj minket békén, megvagyunk mi nélküled - folytatja anya még mindig nyugodt hangon.

Apám nem szólt semmit csak némán bólintott. Anya megkérte, hogy menjen el és kivezette az ajtóhoz. Mikor a kilincsre emelte a kezét láttam, hogy megremeg a keze. Csodálkozom, hogy még nem tört össze. Csodálom amiért ilyen erős nő, mindig is az volt és ez teszi őt nekem a legjobb anyává.
Miután apa elment abban a percben anya lábai nem engedelmeskedtek neki és megbotlott, de sikerült megtámasztanom.

- Jól vagy? - kérdezem tőle aggódva.

- Persze csak egy kis pohár vízre van szükségem - feleli a fejét fogva és a konyhába vezetem.

Anya leült az asztalhoz én pedig gyorsan töltöttem egy pohár vizet neki és felé nyújtottam, amit mosolyogva fogadt el. Leültem vele szembe és némán néztem, ahogyan a pohárból kortyolgat. Néhány korty után rám szegezte a tekintetét és halványan elmosolyodott.